Ahhoz képest, hogy Hoffmann Rózsa két évvel ezelőtt milyen büszkén jelentette be, hogy „ezután” nem lehet tanárokat verni az iskolában – nem mintha korábban ez népszokás lett volna –, az Orbán-kormány mást sem tesz, mint enkezével ütlegeli a pedagógustársadalmat. A béremelés elmaradása ugyanis csak pont az i-n: ami korábban történt, legyen diák, szülő vagy önkormányzat a döntés névleges címzettje, ugyanúgy a tanárok hátán csattant, mint a mostani kategorikus nem.

Két év alatt a kormánynak sikerült teljesen felforgatnia az iskolák világát. Most még csak ott tartunk, hogy teljes évfolyamok néptáncolnak hajnalonta meg délutánonként, mert varázsütésre nem nőttek ki tornatermek a földből, viszont a napi testnevelés életbe lépett regula. De már törvény kötelezi a tanárokat harminc év fejlődésének semmibevételére, központilag előírt tantervek és központilag kiadott tankönyvek követésére, ezen túlmenően pedig a tanítás egész filozófiájának átértékelésére. Immár nem az a vágyott cél, hogy a gyerek megtanuljon tanulni, és a maga tempójában jusson el a lehető legmesszebb az iskolarendszeren belül, hanem hogy mielőbb a gép mellé állítható munkaerő váljék belőle. Jövőre aztán azt is megnézhetjük, hogyan lesz ez a tekintélyelvű tudásgyár még olcsóbb is: az önkormányzat fizeti a rezsit, az állam pedig eldönti, hány pedagógus taníthat, és ki lesz az iskolaigazgató.

A pedagógus-életpályamodell, magyarán a béremelésbe csomagolt óraszámnövelés mindezek mellett nem volt más, mint méz a madzagon. De ennyi édesség kellett ahhoz, hogy a tanártársadalom szó nélkül lenyelje a keserű pirulát. És mindmostanáig fegyelmezetten tették is a dolgukat, némi tüntetéssel, petícióval jelezték csak, hogy Európában nem a szakmai szervezetek véleményének semmibevételével, diktátumszerűen szokás alapvetően átalakítani az oktatási rendszert.

A tüntetésnek nem lett foganatja, a petícióra sosem érkezett válasz, a béremelés elmaradását kifogásoló nyilatkozatokra pedig csattant a nyegle, kormányszóvivői kioktatás. Nem tudni, Giró-Szász András konyakos hasonlata nélkül is ilyen flottul következett volna-e a sztrájkfenyegetés, de kétségtelen: erre nem lehetett mást lépni. Ám ha a dolgok mennek tovább a maguk útján, a történések rengeteg kérdésre választ adhatnak. Például, hogy mennyire korlátozzák a gyakorlatban a munkavállalók érdekérvényesítési törekvéseit a munka törvénykönyvének gondosan betárazott szigorításai. Vagy hogy mennyire erodálta a sztrájk társadalmi elfogadottságát a vasutasoknak az előző kormányra szabott, „gördülő” politikai akciózása. S legfőképp: hogy mennyire képes, mer-e még egyáltalán együtt mozdulni az a tanártársadalom, amelynek jó része már ma a kormányhoz hű egyházak iskoláiban dolgozik. Különösen, hogy pontosan tudja: ha a jövő év béremelést nem is, az állami szférában leépítést így is, úgy is hozni fog.