Matalin Dóra: A többség
Itt van mindjárt a konzervatív oldal számára az egyik legalapvetőbb kérdés, a családoké. Az irántuk való elkötelezettség jegyében a kormány Magyarországon soha nem látott mértékben támogatja a három vagy több gyereket nevelő, jól kereső szülőket, miközben azok, akik „csak” egy gyereket nevelnek, szinte alig kapnak segítséget. Folyamatosan lebegtetik a gyerekszám beszámítását a nyugdíjba, mondván, hogy aki gyermektelen vagy majdnem az (csak egy gyereke van), az nem érdemel oly mértékű ellátást időskorára, mint aki több gyereket nevelt fel, kiváltképpen, ha még diplomát is adott a kezükbe.
Csakhogy a KSH adatai szerint ma a leggyakoribb családtípus az egygyermekes, közel egymillió ilyen van. A második legnagyobb csoport pedig a gyerek nélküli családoké, ahol házaspárok vagy élettársak élnek együtt, egyelőre vagy végleg magukban, s belőlük is van 950 ezer. (Természetesen idetartoznak azok a párok is, akik már felnevelték a gyerekeiket.)
Kétgyerekes családból jóval kevesebb, már csak 600 ezer van, három vagy annál több gyereket pedig kétszázezer családban nevelnek. A többség tehát – nyilván különböző okokból, de – kis családban él. Legalábbis annál kisebben, amit a kormány kívánatosnak tart.
Ugyanez a helyzet a párkapcsolatokkal is. A KDNP felvetésére azon megy a vita az Országházban, hogy az élettársak családot alkotnak-e, vagy csak úgy, felelőtlenül összeállt emberekről van szó, akiknek kapcsolatát ezért ne is az új polgári törvénykönyv családjogi részében szabályozzák. Eközben a KSH azt írja, hogy egyre és egyre többen élnek élettársi kapcsolatban. Olyannyira, hogy a tavaly született gyerekek negyven százalékának nem házasodtak össze a szülei.
De itt egy a kormány szempontjából még rémesebb adat: már kétszázezerrel több nőnek van diplomája Magyarországon, mint ahány férfinak. Fájdalmas lehet ezt olvasni azoknak a képviselőknek, akik szerint a nők szüljenek négy-öt gyereket, aztán emancipálódjanak, vagy mutassanak példát „normális családból”, aztán lehet érvényesülniük.
De ha kibosszankodták magukat a képtelen adatokon, talán kicsit el is gondolkoznak. Hogy meddig szép és kívánatos támogatni a nagycsaládokat, a házasság kötelékét, a tradicionális családmodellt, és mikortól kezdődik a bosszantó beleszólás mások magánügyeibe. Hogy hány ember életvitelét, döntéseit, értékrendjét minősítették, gúnyolták, kritizálták az elmúlt években.
Hogy lassan ideje lenne békén hagyni őket, ha másért nem, akkor azért, mert – egyelőre legalábbis – ők vannak (egyre) többen.
