Így viszont lett egy rejtélyes hivatású, jó nagy hivatal, erősen Fidesz-kompatibilis elnökkel az élén, de mire kiderült volna, mire a nagy felhajtás, más nyerte meg a 2002-es választásokat. És a balliberális kormányok a nevezetes nyolc év alatt bizony alaposan kihasználták az ölükbe hullott lehetőséget. 2010-re sikerült olyan jogosítványokat adniuk a KÖH-nek, hogy az szinte állam lett az államban.

Regionális irodáiban döntöttek a műemlékekkel kapcsolatos építési engedélyekről, központjában a fellebbezésekről, itt adták ki a műtárgykiviteli engedélyeket, sőt itt mérlegelték azt is, kiérdemli-e egy film az art besorolást, és hány éves kortól szabad megnézni. Amikor pedig az autópálya-építők megorroltak a megyei múzeumokra, mondván, hogy túl sokat számláznak a feltárásokért, akkortól az ásatásokat is egy hasonló elven megszervezett központból intézték.

Hogy e megahivatalok falai között nem pusztán vegytiszta tudományos felhőjáték folyt, azt persze nem csak a régészet körüli állandó purparlé mutatta. Beszédes tény például, hogy 2009 márciusától 2011 szeptemberéig egyetlen műemlékké nyilvánítást sem írt alá a hivatal felterjesztése nyomán az éppen illetékes miniszter: két és fél év után viszont 173-szor kanyarította alá a nevét. Épp csak a Népstadionnak nem sikerült ezúttal sem műemléki védettséget kapnia.

Mégis, a szakértői és a politikai szempont óhatatlan és folytonos konfliktusain edzett lelkeket is megdöbbentette, hogy kétharmados törvénygyára birtokában milyen elánnal esett neki a Fidesz az örökségvédelmi hivataloknak. Ciklusa félidejére kisbaltával lecsapkodta róluk a hatalom minden fontosabb ágát: az ásatási jogokat visszaadta a megyei múzeumoknak (aztán ezeket is megszüntette, de ez egy másik történet), szigorúan korlátozta, mennyi pénzért és milyen hosszú ideig folyhat egy feltárás, a műemléki engedélyeztetést pedig betagolta az építésügyi hatóságokba.

Ami maradt, annak megszüntetéséről döntött most kedden a kormány. Mondhatnánk, ezzel visszaállt a tizenegy évvel ezelőtti állapot: ha akkor nem volt értelme a KÖH létrehozásának, most se kell sírni érte. A helyzet azonban most sokkal rosszabb a kiinduláskorinál. Ha nem lesz önálló szervezeti egysége a magyar államigazgatásban az örökségügynek, ha az épített vagy régészeti örökség fölkent védőinek mondjuk valamely kormánytag lesz a közvetlen főnökük, akkor – fájdalom, de a tapasztalat igazolja – semmi esély rá, hogy a tudományos szempont valóban tekintetbe vétessék olyankor, amikor például egy-egy jelentősebb beruházásról kell dönteni. Avatni viszont kétségkívül lehet majd, ha eljön a következő kampány ideje.