Így volt ez az emlékezetes brüsszeli éjszakán is, amikor a miniszterelnök egyszer igent, majd nemet mondott. Pedig az új kormány szerencsésen, lépéselőnnyel indult, hiszen Magyarország 2011-ben éppen az EU soros elnöke volt. De sajnos ezzel sem tudtunk élni, az öndicséretek elnyomták a szakmai szempontokat. 2010-ben a Miniszterelnökség akkori államtitkára, Kovács Zoltán szerette volna magához vonni a külügyi kommunikációt, és ez részben – sajnálatos következményekkel – sikerült is neki. 2012 júniusában Szijjártó Pétert – gyakorlatilag komolyabb tapasztalat és a világpolitikai folyamatok tényleges és elmélyült ismerete nélkül – „külügyi és külgazdasági ügyekért felelős államtitkárrá” nevezte ki Orbán Viktor.

Szijjártó lett a felelős „a miniszterelnök nemzetközi kapcsolataiért”, júliusban pedig az úgynevezett „keleti nyitás” politikáját is irányíthatta, ezért is tárgyalt ő a nyáron Bakuban a gazdasági kapcsolatokról. Egyértelmű tehát, hogy Szijjártó a valóságban nemcsak a kormányfő dolgait kezeli, hanem afféle második külügy- és külkereskedelmi minisztert játszik, egyértelműen csorbítva a Külügyminisztérium tekintélyét. A Budapesten dolgozó külföldi nagykövetek is látják – és eszerint tájékoztatják főnökeiket –, hogy a hatalom központja a Miniszterelnökség lett, a döntéseket itt hozzák, és azokat a Duna másik oldaláról szakmai indokokkal nem lehet megkérdőjelezni.

Júliusban kivonták az Információs Hivatal felügyeletét Martonyi János irányítása alól, ez újabb csapás volt a magyar diplomácia vezetőjére. Számos nagyköveti kinevezésben a politikai lojalitás, és nem a szakmai rátermettség döntött, igazi pártkatonák kerültek a külföldi őrhelyekre. Ezek a döntések is közrejátszottak abban, hogy a Külügyminisztérium elveszítette az önbizalmát, másodlagos szerepet játszik fontos diplomáciai kérdésekben, és ezért szinte biztosan tudhattuk, hogy előbb-utóbb bekövetkezik egy nagyon komoly baklövés, aminek a súlyát talán még fel sem fogták pontosan.

Arról aztán nem is beszélve, hogy Safarov átadásának következményeire nem készült kommunikációs stratégia, a magyar politikai élet vezetői előbb értetlenkedtek, majd gyakorlatilag egymásnak ellentmondóan nyilatkoztak. Amit ez ügyben el lehetett rontani, azt elrontották. És a kármentés is milyen naiv: Németh Zsolt külügyi államtitkár szerint „Magyarország készen áll arra, hogy valamilyen módon közreműködjön az azeri és az örmény népet érintő regionális stabilitás megteremtésében”. Ez végképp szereptévesztés, ugyanis semmilyen tekintetben nem vagyunk abban a helyzetben, hogy a két ország kapcsolatának alakításában közreműködjünk.

Amit viszont lehetett, azt néhány nap alatt elrontottuk. A diplomácia komoly szakma. Igazi személyiségeket, felkészültséget, kommunikációs készséget, türelmet, a másik fél alapos megismerését kívánja. Ezeknek ma nyoma sincs a magyar külpolitikában.

– Baj van, főnök! Most szóltak a külügyből, hogy ha túl messzire nyitunk kelet felé, a végén áteshetünk nyugatra!!!