Csütörtökön írtuk, hogy a Fidesz kormánymegbízottja föl akarja vetni a Dunaferr újraállamosításának a kérdését. A Fidesz hevesen ellenezte a nagyvállalat privatizációját is nyolc évvel ezelőtt. A mostani kormánymegbízott 2009-ben, még Dunaújváros képviselőjeként leszögezte: „Ha a Fidesz kormányra kerül, nem marad el a felelősségre vonás.” Elmaradt, nyilván nem lehetett hozzá koncepciót keríteni.

Az állami Dunaferr az első Orbán-kormány idején súlyosan veszteséges volt, zabálta az adófizetők pénzét, viszont, ahogy az akkori elnök-vezérigazgató közleményében fogalmazott: „a politika megnyugtatását” célzó szerződést kötött a miniszterelnök apjával, egyben letagadták, majd felrúgták a papa konkurensével kötött korábbi szerződésüket. Leginkább erre, klientúránk elhelyezésére és a hatalmi pénzmosásra jó egy állami vállalat.

Az első Orbán-kormány bukása után a Dunaferrt nullszaldósra hozták fel, majd privatizálták. Ennek következtében nem az adófizetőket terhelte a fölhalmozott több mint 60 milliárd forintos adósság, a 130-140 milliárd forintnyi elhalaszthatatlan beruházás, a tőkeemelési kötelezettség és azok az infrastrukturális és szociális kiadások, amelyeket a tulajdonosok vállaltak. A privatizáció utáni jó évek nyeresége belement a fejlesztésbe, a tulajdonosok nem is vehettek ki 2009-ig osztalékot, azután meg már csak a válság évei jöttek, melyek veszteségét szintén nem az adófizető viselte. Minden magyar adófizető több tízezer forinttal lett gazdagabb attól, hogy a Dunaferr nem maradt állami tulajdonban. Ezt a több tízezer forintot valahol elköltötte, netán vállalkozásokat, vagyis munkahelyeket finanszírozott vele.

Jelenleg kb. háromezer emberrel kevesebb dolgozik a cégnél, mint a privatizáció idején, most megint el fognak bocsátani több száz dolgozót, és állami hitelt kérnek, hogy a cég versenyképes maradjon, s ne kerüljön veszélybe még további ezrek munkahelye.

Ezt be lehet úgy állítani, hogy a privatizáció több ezer munkahelybe került és a maradék több ezret is veszélyezteti. Csakhogy éppen ez a szemlélet veszélyezteti a munkahelyeket. A valóságosan és fönntarthatóan létező munkahelyeket. A tulajdonos igazából a privatizációs szerződés kikötése miatt öt éven át foglalkoztatott több ezer embert, akikre nem volt szüksége, és most is többet alkalmaz, mint amennyivel a cég versenyképes lehetne. Nem sajnáljuk a tulajdonosokat, névleges áron és sok-sok teherrel, kötelezettséggel együtt kapták meg a 80 százalékos állami tulajdonrészt, érje meg nekik.

Csak legyen világos: szükségtelen munkahelyeket hosszú távon nem lehet megőrizni, a rövid távú megőrzésnek pedig súlyos ára van, amit a jövőnkkel kell megfizetni. Mert további munkahelyek válnak tőle fenntarthatatlanná. Úgy is, hogy a cégek lesznek versenyképtelenné, úgy is, hogy a közterhek növekednek, amitől kevesebb marad fogyasztásra, beruházásra, hitelezésre. A fenntarthatatlan fenntartása elszívja az erőt a fenntartható fenntartásától, fenntarthatóvá tételétől, létrehozásától, megtalálásától.

Persze vannak munkahelyek, amelyekről nem lehet így gondolkodni. A papé, a tanítóé, a rendőré, a képviselőé stb. És persze semmit sem lehet egyetlen szempont alapján megítélni, mindig vannak különleges és átmeneti helyzetek. De olyan értelmes politika nincs, ami összemossa a közpénzt gyarapító és a közpénzt emésztő munkahelyet. Az a munkahely, melyből nyereség, adóbevétel, közkiadások és nyugdíjak fedezete lesz, egészen más munkahely, mint az, amit közpénzből kell fedezni és támogatni. Minél nagyobb arányban vannak a munkahelyek között az előbbiek, annál fenntarthatóbbak lesznek az utóbbiak.