Ez a Gerendai nevű ember ’93-ban azzal jött, hogy szervezne egy gigakoncertet, olyan Fekete Bárányok-szerűt a Hajógyári-szigetre, de nem egynaposat, hanem rögtön egyheteset. Hülyének néztem. Aztán még hülyébbnek, amikor két év kemény bukta után, mindenét kockára téve, súlyos, ledolgozhatatlannak tűnő adósságokat fölhalmozva még 1995-ben is belevágott, aztán ’96-ban is. És akkor valahogy elkezdett működni.

A Sziget aranykora ’96 és 2001–2002 között lehetett. Rajongóknak, kocsmárosoknak, büféseknek és a szigeteseknek is. A nézőszám szépen emelkedett, a fellépők egyre jobbak lettek. A fesztiválozók boldogan ugráltak és ittak, a kiszolgálók hülyére keresték magukat. Beindult a reklámbiznisz, a Sziget szép nagy, vérprofi marketingkommunikációs vurstli lett.

De a világ aztán ellépett a botladozó magyar kapitalizmus mellett, a szórakoztatóiparban is. A fesztiválpiacon hatalmas lett a konkurencia, a felléptidíjak sokszorosukra nőttek. 1997-ben David Bowie százezer dollár körüli összegért játszott, ma százezerért egy közepesen jó DJ jön, hogy megnyomja a play-t a Macbookján. Bowie mai árfolyama valahol egymillió dollár körül járhat, de még a Rammstein is elkér kétmilliót, a top kategória (Rolling Stones, U2, Madonna) három- és ötmillió dollár körül kezdődik. Na, ezt tessék kigazdálkodni!

A Sziget, a magyar kapitalizmus mintavállalkozása exportcéggé volt kénytelen alakulni. A hazai piaccal nem tudta volna megfizettetni egy komoly fesztivál árát, és nem azt a stratégiát választotta, hogy lebutítja, ócsítja a rendezvényt, hanem megpróbálta a külföldi közönségnek eladni. Így tudott életben maradni.

A magyar közönség persze nem érti. Csak azt látja, hogy neki ez túl drága. Hogy kiszorult. És jönnek az összeesküvés-elméletek, jól értesültségek, pletykák. Mindenki jobban tudja, milyen trükkökkel keresik itt dagadtra magukat valakik, és hogy „lehúzás az egész”. (Nekünk már az egész kapitalizmus egy nagy lehúzás, soha nem tudtuk megemészteni igazán, hogy az árakat nem egy szürke öltönyös, kopasz minisztériumi osztályvezető mondja meg. Illetve most már megint próbálja, csak még nem sikerül neki.)

A Szigetnél tisztábban működő, fehérebb magyar tulajdonú vállalkozás kevés lehet ma. Amióta bevezették a kártyás fizetési rendszert, egyetlen féldeci vagy pikoló sör sem megy ki a pultokról úgy, hogy a NAV (ÁNTSZ, munkaügyi hatóság, élelmiszer-biztonsági légideszant és a többi) ne látná. Mindenki foghat papírt, ceruzát, kiszámolgathatja, hogy hány sört milyen haszonnal kell eladni ahhoz, hogy egyenesben tartson egy másfél milliárdos költségvetésű rendezvényt, közben kifizet minden szolgáltatást, pultost, közterheket, kocsmárost, nagykerest, mindenkit.

Vagy értetlenkedjünk tovább együtt, kánonban, batikolt pólókban és virágkoszorúkkal, hogy miért nem penget nekünk olcsóbban a Killers, csak úgy, a két szép plebejus szemünkért, vagy mert megbűnhődtük már –saját állításunk szerint, egy füst alatt –a múltat s jövendőt.