Kamasz koromban és huszonévesen dühítő volt a felnőttek hazugságra épülő világa (70-es évek, Kádár-kor). A nyugati turistadisszidálásom betegség miatt nem sikerült. Hazajövet egy olyan társasághoz csapódtam [a később balesetben meghalt Hajas Tibor költő, Bódy Gábor rendező vagy a skizoid poéta „Dixi” (Gémes János) és a punkzenész Molnár Gergely körei], ahol a „főnök” (Hajas) börtönben ült, mert horogkereszteket rajzolt az utcán. A többiek csak maguk között „zsidóztak”. Lévén félig zsidók, vágytak a többségi elfogadásra talán. Csodálkoztam, hogy páran nem állnak szóba velem, mert kopasz vagyok. Ja, és fekete csizmát hordok, magasszárút meg bőrdzsekit. Olyan egyszerű volt végre a világ: lehet tudni, hogy mindezért a zsidók felelősek. Akik persze szintén folyton hazudnak. Vagyis Isten maga felelős, akit a zsidók találtak fel, ugye. Olyan könnyen férfiasnak érezhetem magam ebben a szerepben. Hajas a pere során tudta meg szüleitől az igazságot. Hogy zsidó.

Megdöbbentem, amikor kicsivel ezután, anyám halála után én is megtudtam, hogy egy egész rabbidinasztia van mögöttem. Évekig tartott, míg megtanultam héberül, és megértettem, hogy ez a „teremtő” elképzelés alapvetően különbözik a belőle kialakuló többi vallástól. Ez egy olyan fogalom (ráadásul a neve, a Jöhövő csak a „jóhév”, azaz „szeretet” szóra rímel héberben), amit bárki magában megérezhet. Az erről szóló szövegek persze elrejtik ezt a mély és nem vallásos tudást. Feldíszitik legendákba és rítusokba, hogy olyannak nézzen ki, mint a többi vallás ősi védőszellemei. Évekig tartott, míg a zsidó történelemről is elolvastam az alapműveket. És megláttam, hogy mindig mindenhol haragot vontak magukra. Mert a kannibál emberáldozó ősi sámánisztikus társadalmakban az állatős démonok közt ijesztően egyszerű fogalmai voltak: és tiltotta az emberáldozatot, a gyerekgyilkosságot.

Évekig tartott, amíg rájöttem, hogy harag-addikt vagyok és egy önismereti mozgalomban megtanultam a haragomat levezetni akár egy párnán vagy sportban, művészetben, terápiákban, vallásban.

Évekig tartott, míg feldolgoztam az ennek mélyén húzódó szerepzavaros kapcsolatképtelenségeimet. Amíg felfogtam, hogy az apahiány (a valóságos, engem hetente látogató elvált szülők és pótszülők minden jóakarata ellenére), ami a legelső, árvaházban töltött hónapjaim óta kísért, csak pótszülői érintéssel gyógyítható. Méghozzá nem erotikus szinten, mert a gyermeki énrész csak ezt tudja felfogni és apai elfogadásként elraktározni. Nehezen értettem meg, hogy ambivalens érzéseim a művészkörökben gyakori erotikus határeltolások miatt az én árvaházi múltammal elkerülhetetlenek. (Ma már persze nincs szükségem arra, hogy haragudjak azokra, akik harmóniára lelnek ez ügyben, és erotikus szinten is meg tudják élni a pótapakeresést.)

Lassan felfogtam, miért voltak olyan elementárisan vonzóak azok a macsó (és náci provokációktól sem visszariadó) „művészkollégák”, akikhez huszonévesen csapódtam. És akkor körülnéztem, hogy esetleg jót tehetne, ha egy vallási közösséghez tartoznék. De ahhoz akkor már komolyan kéne venni ezt az ősi tradíciót: körül kéne metélkedni. (Már tudom, nem fáj jobban, mint ha bárhol megsebzi magát az ember, mondjuk egy biciklibalesetben. Egy csecsemőnek csak pár másodpercig fáj. Van, hogy fel sem sír a gyerek, szóval nem kell valami kegyetlenkedést fantáziálni hozzá.) És bizony az akkori neológ hitközségi vezetők mind azt mondták (mert már harminc elmúltam), hogy én már hagyjam ezt ki, „túl öreg vagyok”. És akkor hallottam, hogy van itt egy fura haszid csoport képviselője, a lubavicsi Rebbe küldte. Utánanéztem, a Rebbe ráadásul szintén rokona a prágai Löw rabbinak, mint a mi családunk. Szerettem a dalaikat, nem zavart a Messiás-hite a szélsőséges csoportjaiknak (akik Pesten nem jelentkeztek), mert természetesnek tartom, hogy erről a legendás zsidó figuráról sokféle dolgot képzelnek minden nemzedékben a hívők. Nem mehettem máshová.

Nekem szerencsém volt, a nyilas és náci rokonaim csak az után derültek ki, hogy ez a „megtérésem” bekövetkezett. De nagyon is történhetett volna úgy, hogy a nagyanyám titkolja a tábort (ahogy a megmenekült nagyanyám sosem beszélt az üldözés koráról és megölt nagyapámról, a Kecskeméti Ármin nevű makói rabbi fiáról, a Pester Lloyd főszerkesztőjéről). És anyám férje lehetett volna akár ösztönös macsó antiszemita, mint ez feltételezhető Szegedi Csanád esetében. (Az én apám azért nem lett az, mert ő tudta – de nem említette –, hogy az unokanagynénje Tormay Cécile, és vannak még páran a családban, akik ebben az ügyben elmerültek, és párnak közülük látnia kellett halálos ítéletét. És hát a szovjet érában tényleg működött a tabusítás.)

Értem, hogy azok, akik nem képesek beleérezni magukat egy másik ember helyzetébe, és klisékben látják a „fundamentalista szektákat”, azok gyanús politizálást látnak abban, hogy a jobbikos exalelnök máris megtalálta a lubavicsieket és Köves Slomót.

De azt gondolom, hogy ártalmas a zsidóság egészére, hogy a baloldaliak gyakran nem képesek észrevenni a nácikban a lelki sérült énrészt, aki „növekedési pánikban” van (freudi kifejezéssel), s aki segítségért kiált a provokációival, mint egy (általában erőszakos családban felnőtt) rossz gyerek. (Lloyd De Mause megfogalmazása ez, akinek a www.psychohistory.com-on található cikkeit naponta fordítom a Facebookon az Elmúlik… nevű site-omon.)

Nem én vagyok az egyetlen, aki számára a halálos félelem miatt eltitkolták ősei a zsidóságukat. Az Szegedi Csanád személyes szerencsétlensége, hogy a „szabad világban” a náci érzéseket már nem kellett eltitkolni, s így neki az apai zsidógyűlölet egy természetes feszültséglevezető közeg lehetett. (Ahogy nálunk Tormayt, Ritoók Emmát, Kozma Miklós Kamenyec-Podolszk miatt elhíresült belügyminiszter rokont, Kemény János nyilas külügyminisztert eltitkolta a család az ősök között.)

Látni kell az embereket az ügyek, az ideológiák mögött. A fundamentalista neoplatonizmus fekete-fehér világa megnyugtató terápia annak, aki lelki sérülései miatt bajban van. Amíg nem ismer valaki zsidókat személyesen, egy náci párt tökéletesen megfelelő terápia: az apai hidegségmiatti bajtársiasságvágyat megoldja a gárdázás, a gyász miatti haragot levezetjük a kisebbségeken. Most Szegedi Csanád az egyetlen jó lépést tette: ha meg akarja tudni, mit jelent az ősei hagyománya, ezt a leghitelesebben a kabbalista neoplatonista fundamentalista „szektában”, a lubavicsieknél tudhatja meg. És a legkevesebb kompromisszumot itt kell tennie, mert a szerephatárokat itt (persze nem erőszakosan) komolyan veszik. Egy pillanatra is nehéz belegondolni, milyen érzés lehet neki ez. Én sem tudnám megírni, ha nem éltem volna át fiatalon szinte ugyanezt. Lényegében a (képzelt) „zsidókra” vetítettük az összes gonoszságot és erőszakot, amit nem tudtunk magunkban elhelyezni. A „szabadosság tisztátlansága, az egyéniesség egoizmusa”, a gazdasági siker: csupa szitokszó a sérülteknek. És nem segít, ha bolondnak, butának, gonosznak neveznek, a kényszereink erősebbek (voltak).

Nem az a nehéz ebben, hogy „jaj, szegény zsidók…” Hiszen valójában ma már a legtöbb zsidó meg tudja védeni magát, és nincs akut veszélyben. Többségükben értik/értjük, hogy ez egy téveszme és kényszer, egyszerű szóval: addikció. (Emiatt a morális rosszallás és az okos elítélés lepereg a sérültekről.) A legijesztőbb inkább az, hogy rájövünk: az átkaink, a hihetőnek tűnő rémképeink teljesen hatástalanok rájuk (a képzelt ellenségre), és semmilyen módon nem hatnak semmire. Ebben a tragikus belső helyzetben csodálatos menekülő útvonal: legalább a fundamentalista lelkesedésemet megőrizhetem, a lubavicsiek őszintén gondolják, amit hirdetnek. Minden zsidót testvérüknek éreznek.

Azért gondoljunk egy pillanatra arra a nagymamára, aki soha, nyáron sem vett fel rövid ujjú blúzt, hogy ne lássa meg a kislánya sem és az unokái sem soha az odatetovált fekete számot. És arra az unokára, aki abból élt, hogy azt mondta naponta: nem, nem voltak gázkamrák, nem, nem volt tetoválás, a ti nagyszüleitek mind hazugok...

A szerző kántorjelölt, PhD-hallgató