A nagy citybeli házak mindegyike szerint negatív GDP-adatot vár a második negyedévre is.

Munka miatt utazott június elején a szír fővárosba, Damaszkuszba az egri Pataky Gabriella. Nemzetközi jogászként kapott ott feladatot, amelynek részleteiről nem beszélhet – ám azokról a körülményekről, amelyek fogadták, s azokról amelyek miatt hónapokkal megbízatása lejárta előtt kénytelenek voltak férjével hazajönni, igen.

A jegybank jelentése szerint a bankok nagyobb mértékben fektettek be a kéthetes MNB-kötvényekbe, míg az egynapos betétek száma csökkent.

Az MKB szerint a kártyaszámlákra már 7,5 milliárd forintot utaltak eddig át a munkáltatók.

BÁr jelenleg stagnál a nemesfém ára, azonban rövidesen a kínai aranyfelvásárlás okozhat lázat a piacon.

Aki foglalkozott mostanában a fiatalabb korosztályok számára kiírt pályázatokkal, biztosan találkozott a „Facebook-kényszer” jelenségével, vagyis azzal, amikor a saját Facebook-profil a jelentkezés vagy a regisztráció előfeltétele. Azok számára, akik nem felhasználói a közösségi oldalnak (és nem is kívánnak azzá válni), az elharapózóban lévő gyakorlat árukapcsolásnak vagy egyszerű diszkriminációnak tűnik – igaz, a kiírók szempontjából számos praktikus indoka van.

„Of course, I am a lobbyist!” A mármár dicsekedve kimondott szavak azon a videón hangzottak el Ernst Strasser osztrák néppárti EP-képviselő szájából, amelyet két brit újságíró vett fel titokban egy brüsszeli vendéglőben.

Két vesszőparipám van. Egyik a Gellért-hegy Ferihegyhez viszonyított magassága, melyről időnként leírják, hogy azonos, a másik a folyóinkon lefolyó víz mennyisége.

Miután a gyerek- és ifjúsági film műfaja régóta kiveszett a hazaimozgóképes kultúrából, üdítő kortynak számít a sivatagban, hogy legalább a Filmarchívum (immár MaNDA – Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet) megjelentette DVD-n Fábri Zoltán A Pál utcai fiúk című művét magyar fi lmtörténeti sorozatában. Méghozzá pompásan felújított képpel és hanggal.

Révész Sándor publicisztikáiba többször kötnek bele, általában igazságtalanul, nem megfontoltan, vagy talán nem értve az írót. Augusztus 8-án jelent meg a Népszabadság Plusz rovatában A fehér és fekete című írása. Nagyon tetszett, mert valóban észrevehető Sólyom László önkritikai érzékének hiátusa.

Utálom, ha szereposztás helyett a játszók névsorát közlik. Már azért is,mert az út a halhatatlansághoz, és mindenféle pénztárakhoz is, nem a színpadon, hanem a plakáton kezdődik. Régen ezt még tudták. Ifjúkoromban Az ember tragédiájához például részletes szereposztást adtak, amelyen színről színre külön volt feltüntetve, hogy mit ki játszik. Az egyiptomi rabszolgától a sarki eszkimóig mindenkinek meg lehetett tudni a nevét, aki csak egyetlen mondatot is elmondott. A mai, PR-központú világban pedig ez különösen fontos. Bár az is lehet, hogy a régieket nem is a reklámozás, pusztán a közönség tisztességes tájékoztatásának szándéka vezette. Manapság viszont éppen akkor adnak ömlesztett listát rendes szereposztás helyett, amikor leginkább szükség lenne rá, hogy a szereplők azonosíthatók legyenek: különféle alternatív csoportok, pályakezdő fiatalok, egyetemi vizsgaelőadások esetében, aminek a világon semmi értelme. Az egyetemi vizsgaelőadásokon bámuló nagymamák persze tudják, melyik az unokájuk, de más senki.

Ősszel nemzetközi aláírásgyűjtést szervez, addig különböző nyugateurópai lapokban tiltakozik Fischer Ádám karmester a hazai kulturális élet viszonyai, elsősorban az Új Színházban bemutatásra kerülő A hatodik koporsó című Csurka István-darab ellen.

Legfeljebb száznegyven karaktert enged, mégis sok mindent el lehet benne mesélni. Örömet, csalódást, élményt. Méghozzá (szinte) valós időben. Ott és akkor, a helyszínen. A pálya mellett, a lelátón, amikor valaki aranyat nyer, rekordot dönt vagy tizedmásodpercekkel, centiméterekkel lecsúszik a győzelemről.

Soha többé nem nézek pólót. Egyetlen oka van ennek: nem nyertek a fiúk és nem nyertek a lányok, holott a vízilabdának ez volna az egyetlen értelme, egyszersmind szépsége, gyönyörűsége: hogy a magyarok nyernek.