– Sokan most azt mondják, őrültek voltunk, amiért egy háborús övezetbe mentünk dolgozni – meséli egy békés egri kávéházban, három nappal azután, hogy kalandok és megpróbáltatások közepette végre újból itthon lehet, és nem kell puskaropogásra, repülőgépzajokra figyelnie. A törékeny szőke hölgy azt mondja: amikor elfogadta a megbízatást, Damaszkuszban béke volt, s semmi nem utalt arra, hogy az ország északi felében kitört zavargások később a fővárosra is áthúzódnak. Vitte a kényszer is: szakmájában hosszú ideje nem talál munkát, máshová viszont azért nem veszik fel, mert túlképzett, így örömmel mondott igent, amikor végzettségének megfelelő munkát kínáltak neki. Igaz, a Közel-Keleten.

A negyvenes éveiben járó asszony korábban sosem élt arab közegben, de még csak turistaként sem vetődött el Egyiptomba vagy Tunéziába. A munka miatt elkezdte tanulni a nyelvet, s mire június 7-én repülőgépre szállt, már alapszinten elboldogult. Férje, aki külföldi olajfúró vállalkozásoknál dolgozik, egy németországi megbízatást mondott le a kedvéért, hogy legalább a kezdeti időkben mellette legyen.

– Amikor odaérkeztünk, beiratkoztam a damaszkuszi Mahad egyetemre, arab szakra, ám mindössze két alkalommal voltam konzultáción, mert az egyre erősödő zavargások miatt az intézmény végül bezárt. Damaszkusz az első napokban végtelenül szépnek és nyugodtnak tűnt, az Aleppóból, Hamából, Daraából érkező hírek távolinak tűntek – mondja. A magyar házaspár egy szír–olasz családnál kapott szállást az Omajjád-mecset szomszédságában, majd ahogy az kell, bejelentkeztek a nagykövetségen is, s megadták az elérhetőségüket. A követségen azt hallották, hogy százhatvan-kétszáz magyar lehet Szíriában, s az északon eltűnt két biztonsági őrön kívül a többiekről vannak információik. Jellemzően tizenöt-húsz éve ott élő magyarokról van szó, akik vagy munka, vagy vegyes házasság okán tartózkodnak az országban. Pataky Gabriella is elkezdett dolgozni, bár nőként eleinte nehezen fogadták el. Ha bármilyen ügyet intéztek, a férje általában elkísérte. – Ilyenkor mindig furcsállták, hogy nem vele kell tárgyalniuk, rólam ugyanis azt hitték, titkárnő vagy asszisztens vagyok – idézi fel.

A zavargások először Damaszkusz külvárosában jelentkeztek Naur Aisa és Tadamon negyedben, később egyre beljebb és beljebb is hallották a géppuskák ropogását. Végül már a közvetlen belvárost is – Hammam hammone – ellepték a kisebb-nagyobb, főként a Szabad Szíriai Hadsereg fanatikusaiból álló csoportok.

Egyre fiatalabb emberek ácsorogtak a szűk sikátorokban: a harmincasok, húszasok helyett mindinkább tizenhat-tizennyolc éves forma kamaszokat láttunk, szedett-vedett öltözékben, de fegyverrel a kezükben. Úgy tűnt, egyikük sincs komolyabban kiképezve. – Szemtanúja voltam annak, amikor egy ilyen fiatalokból álló csoport egyik tagja benézett egy szűk utcába, s amikor ott nem látott senkit, leadott egy gépfegyver-sorozatot. Nem sokkal később pedig már körözni is kezdett az utca fölött a kormányerők helikoptere, hogy aknavetőkkel válaszoljon – meséli. A géppuskaropogásra rendre kemény választ adtak a kormányerők, félő volt, hogy lakóházakat kezdenek bombázni. Szállásadójuk olasz felesége a két gyerekkel június közepén elhagyta a várost, s kezdtek ők is elgondolkodni a hazatérésen.

– Decemberre szólt a hazafelé megváltott jegyünk, de az egyiptomi légitársaság nem akarta azt visszaváltani. Hiába hivatkoztunk a közben kialakult veszélyhelyzetre, azt a választ kaptuk, hogy hivatalosan Damaszkuszban nincs háború. Később azt mondták, hazahoznak minket, de csak akkor, ha újból megvesszük a jegyet, nagyjából ezer dollárért. Ennyi készpénzünk nem volt, az ATM-ek pedig már régóta nem üzemeltek. A szír központi bank mindennap egyetlen órányira nyitott ki, kilométeres sorok álltak. Végül a magyar nagykövetség a budapesti Külügyminisztériummal karöltve biztosított számunkra elegendő pénzt, amivel aztán megvehettük a jegyünket – mondja. Szerencse, hogy a magyar követség még működik, miközben számos európai ország már bezárta képviseletét.

Pataky Gabriella szerint a Damaszkuszban élőkkel beszélgetve számára az derült ki, hogy senki nem érti, miért pattant ki a konfliktus Szíriában. Amikor még volt mit enni, s nem kellett félni az utcán, a helyiek biztosra vették, hogy a kormányerők elfojtják majd a lázadást. – Az elmúlt két hónapban azonban a helybéliekhez hasonlóan megtanultam, mi az éhezés. A boltok legtöbbször zárva tartottak, a pékek egy darabig még sütötték a lepénykenyeret, de azt percek alatt szétkapkodták az emberek. Néha megjelent egy-egy utcai árus, aki kartondobozban krumplit, paradicsomot kínált, akkor zöldségen éltünk napokig.

Félt – ismeri el habozás nélkül a kérdésre válaszolva. – Más, amikor az ember filmen nézi a lövöldözést, vagy háromdimenziós számítógépes játékokon. De a puskaropogáshoz, a helikopterek, tankok zajához, a robbanásokhoz nem lehet hozzászokni. – Köszönetet mondunk a damaszkuszi magyar nagykövetség dolgozóinak, nélkülük nem jutottunk volna haza. Hálásak vagyunk a muszlim negyedben élő szír embereknek, akik befogadtak bennünket, és szeretetükről nap mint nap tanúbizonyságot adtak. Hozzáteszi: nem mondott le arról, hogy ismét Szíriában dolgozzon. Ha megváltoznak a feltételek, s békés lesz a helyzet, a munka reményében megint útnak indulna.