Molnár Ferenc világhírű kisregényének e leghitelesebbnek tartott feldolgozása azonban korábban is kapható volt a piacon, filmtörténeti szempontú kiadását a restaurálás mellett az indokolhatja elsősorban, ha ismeretbővítő háttéranyagok is társulnak hozzá. Nos, a DVD extrája tartalmaz is egy illusztrált összefoglalót a regény hazai némafilmes adaptációiról és a Fábri-mű készítésének körülményeiről (a szerkesztő, Fazekas Eszter jóvoltából). Az azonban tudható, hogy Balogh Béla 1917-es és 1924-es rendezésén kívül a Molnár-regény megihlette 1934-ben az amerikai Frank Borzagét, egy évvel később az olasz rendezőpárost, Alberto Mondadorit és Mario Monicellit, nem beszélve a nálunk kisebbfajta botrányt kavart, 2003-as újabb olasz földolgozásról, Maurizio Zaccaro tévés szappanopera jellegű rendezéséről, amelyben mind a kamasz, mind a felnőtt színészek között sok magyar is szerepelt. Meglehet, az utóbbi művek nem a szorosan vett magyar filmtörténet részei, a hazai téma nemzetközi értelmezését viszont bizonyára érdekesen illusztrálják. Kár, hogy nem esik szó róluk.

Mellesleg Fábri filmje sem teljesen magyar. A Szegedről kivándorolt amerikai producer, Bohém Endre ötlete alapján magyar–amerikai koprodukcióban készült el (elsőként) 1969-ben. Élen járt a magyar filmek közül abban is, hogy Oscar-díjra jelölték. A film kamaszszerepeinek többségét angol fiatalok alakítják, többnyire hitelesen. Egyedül Boka figurája (William Burleigh) sikerült túlságosan puhára, lányosra, amit talán az erőteljesen „férfias” Áts Ferivel (Julien Holdaway) szemben kialakítandó ellentét megjelenítése indokolt. A rendező többé-kevésbé igyekezett hűen követni a regény cselekményét, szóhasználatát.

Ami a javára íródik, valójában a film gyengéjét is jelenti. Fábrinak képíróként ugyanis mintha nem lenne önálló elképzelése a molnári irodalmi műről, nem ad saját értelmezést. Molnár Ferenc romantikus melodrámája a felszínen hazaszeretetről, hősiességről, lovagiasságról szól ugyan, de a háttérben, nem is annyira rejtjelezve, az író huszadik század eleji társadalomfelfogását is megmutatja. Érzékeltet egyfajta kettős kultúrát: a hierarchikus, tekintélyuralmi mentalitást (vörösingesek) és az esendő, mégis hatékony plebejus demokráciát (Pál utcaiak). Mi több, az író a kiüresedő demokratikus formák kritikáját is megadja, erős humorral kezeli (Gitt-egylet). Ott volt tehát az „anyag”, amivel sok mindent lehet kezdeni, Fábri azonban nagy műgonddal, mesterségbeli tudással és konzervatív filmes nyelven leforgatta azt, ami le van írva (de olvasva, mi tagadás, elementárisabb hatású). Más kérdés, hogy ezért is harcolnia kellett – az amerikai produkciós partner persze happy endinget szeretett volna…

Mindent egybevetve színvonalas kamaszfilm A Pál utcai fiúk 1969-es változata. Csupán az a kérdés, a mai kamaszok mit szólnak hozzá.