Mondja meg valaki, mi jó van egy Szerbia–Montenegró vagy akár egy horvát–olasz döntő nézésében, a helyosztókról meg a női meccsekről nem is szólva. Nézett már ebben az országban valaki is magyarokon kívüli mérkőzést, s ha nézte, tudta-e élvezni? Ez egy rossz sportág. Az egyetlen olyan játék, amelyben a néző teljesen ki van szolgáltatva a bíró kénye-kedvének, nem látja, mi miért történik; hogyan is azonosulhatna vele? Harmincéves koromig hétről hétre jártam ki szezonban a szigetre, volt, hogy négy bajnoki mérkőzést is végignéztem késő estig, ám már akkor is leginkább a belterjesség fogott meg, hogy ha csak nézőként is, de tagja vagyok egy közösségnek, amelyik hülyére veri a világot, hiszen, hogy mi történik a víz alatt, ahol minden eldől, már akkor se láttam.

Nem az a baj, hogy a lányok az elődöntőben nem tudtak egyenlíteni a spanyolok ellen, hanem az, hogy hogyan nem. Jöttünk fel, épp támadtunk, amikor a bíró kontrát fújt. Kész, vége, elment a meccs. Kérdezte a gyerek mind a tizenegy évével, vajon miért fújt a bíró, mi volt az a kontrafault. Röplabdában meg tudom mutatni neki a visszajátszásban, hogy látod, tapadt a labda, kosárban a könyöklést, kéziben a vonalon belüli védekezést, futballban az alattomos kétlábas becsúszást; rendben van, ezekben a sportágakban is úgy dönt a bíró, ahogyan akar, de a kontrafault már az irracionalitáson is túl van. A néző, és ma már döntő többségben csak tévénézők vannak, semmit sem lát a kontrából, úgy örül vagy őrjöng a dühtől, hogy nem tudja, jogos vagy nem jogos az érzelmi kitörése, ráadásul a bírót még csak meg se lehet fogni, hiszen egyszerre hat pár adjusztálja egymást a víz alatt, s mindegyik faultol, bármelyiket lefújhatná; nem, a pólóbíró nem nyúl bele a meccsbe, már eleve ő a meccs.

Vénségem közeledtével be kell látnom: a vízilabdát vagy ötven éven át kizárólag azért néztem, mert mi nyertünk benne. Nemzeti örökségként kaptam, mint az öttusát, ami a fél életemen át szintén nézhetetlen volt, matematikus ismerős nélkül nem is tudta az ember, ki győzött, viszont Hegedűs, Nagy Imre, Németh, Balczó, Török, Móna neve és eredményei köteleztek. Az ember kizárólag Komjádi Béla, Rajki, Lemhényi, Gyarmati és a többiek emléke és öröksége miatt nézte a pólót, ezt a tömény hazugságot, és büszke volt, mert nevezettek és a mai utódok ezt a szemfényvesztést és kiszolgáltatottságot tudták legyőzni; magyar embernek már ab ovo szeretnie kell a vízilabdát, soha ki nem mondhatja, hogy nézhetetlen az a folyamatos bírói sípszóval, a gépies emberelőnyeivel. Ma már dupla trapot, távúszást, vívást közvetítenek izgalmasan, élvezhetően, egy egész ország tanulta meg fél nap alatt a cselgáncsot, a mögé kerülést meg a cundert, a kontrafaulttal azonban nem bír.

Ezt a sportágat a mai állapotában el kell csapni.

Évek óta mondják a szakmabeliek, hogy ha nem találnak ki valamit, a pólónak vége lesz. „A vezetők csak azzal foglalkoznak, hogy a pólóból a legtöbb pénzt kivegyék. Olyan ez, mint a magyar futball: annyian élnek jól belőle, hogy senkinek sem érdeke a változás. Ha jobb lenne a bajnokság, jobb edzők, jobb sportorvosok, jobb sportvezetők érkeznének, és akkor a mostaniaknak menniük kellene. A vízilabda több mint százéves történetében egyetlen értelmes ember sem került a vezetésbe... Mivel a legfőbb vezetésben csak volt játékvezetők ülnek, az a céljuk, hogy minél bonyolultabbak legyenek a szabályok. Olyan ez, mint egy diktatúra: minél bonyolultabbak a jogszabályok, a rendőri államra, a hatalomra annál nagyobb szükség van. Ezzel káoszt teremtenek.”

Vigyázat, ezt nem én mondtam, pláne nem politikai felhanggal, hanem éppen két évvel ezelőtt Faragó Tamás, akinél nagyobb pólóst még soha medencében nem láttam, aki a létező összes kontrafaultra fütyült, és edzőként, kapitányként is megjárta a csúcsot; azóta se figyel rá senki.