Merkel magánya
Kis válságközpontot is berendezett dél-tiroli szállodájában Angela Merkel, innen telefonálgat európai és amerikai kollégáinak, ha szükségesnek ítéli. A vakációzó német kancellár igyekszik hegyi túrákkal, sok levegőzéssel felkészülni az őszre, amely Berlinben is melegnek ígérkezik. Az európai válság tovább szedi áldoza tait, ezek egyike a németek korábbi kedvező európai megítélése.
Merkel távollétében mindenki egyre hangosabban aggódik: az olasz sajtó a német dominancia, a görögök (ez nem új) a porosz spórolás, a spanyolok a számukra eddig ismeretlen szigor miatt, és amiért most nem tudnak maguknak kilobbizni egy kellemes különutat. De főnökük távollétében rázendítettek a német politikusok is: a testvérpárt bajor CSU egyik vezetője példát statuálna a göröggel, az ellenzéki szociáldemokraták kancellárjelölti címére hajtó Sigmar Gabriel váratlanul közös európai adósságalapot hozna létre, az alkancellári tisztét vesztett, ám a külügyi tárcához még ragaszkodó Guido Westerwelle az európai párbeszédet félti a felelőtlen, és tegyük hozzá, kusza nyilatkozatoktól.
A német vállalatok egy része aggódik az euróválság okozta, immár náluk is érezhető lassulás miatt, a német turisták pedig a németellenes indulatoktól tartanak. Angela Merkel valóban jól teszi, ha „rápihen” az őszre. A paradoxon egyre nyilvánvalóbb, és a szereplők egyre tanácstalanabbak. Németországtól várja mindenki a megoldást, de közben Dél-Európa egyre dühödtebben kapálózik a német vezetőszerep ellen. Valóban a német gazdaság az egyetlen, amely a „hátán viszi” az eurót (és több, az eurózónán kívüli országot), de tanácsokat, pláne receptet ne adjanak senkinek, abból, köszönjük, nem kérünk – mondják.
A németek sikere részben persze a többiek kudarca, mert képtelenek voltak a német iparral versenyképes termékeket előállítani, inkább lelkesen megvették azokat. Most majd nem veszik meg. – Már a kölcsönös fenyegetőzésnél tartunk, amire a bulvársajtó és a bulvárosodó televíziók által etetett közvélemény mindenütt vevő. Európa darabokra eshet, a lelki törésvonalak már megvannak – figyelmeztetett Mario Monti olasz kormányfő nemrég épp a német Spiegelnek nyilatkozva. Monti érzékeli, hogy lévén Európa azért német projekt (is), ha bukik, azzal a németeknek is van bőven vesztenivalójuk. Nem igaz, hogy ezt meg lehet úszni annyival, hogy Németország csak úgy kisétál a hátsó ajtón vagy békés szimbiózisban él majd tovább pár fejlett északi országgal.
Az az Európa már egy bukott projekt maradéka lenne, és így is kezelnék, politikailag mindenképpen. A bukásért – tetszik vagy sem – a felelősség jórészt a németeket terhelné. Berlin próbálkozott egyfajta válságkezeléssel az elmúlt két évben, de ez nem hozott eredményt, és már a német gazdasági-politikai elit is érzékeli, hogy változtatni kell a recepten.
A szeptember színvallásra kényszeríti majd a főszereplőket: a görög gazdaságról kiderülhet, hogy immár nem finanszírozható tovább, de még ennél is meghatározóbb lehet a német alkotmánybíróság ítélete arról, hogy az európai mentőalapban, illetve a fiskális paktumban való német részvétel összeegyeztethető-e az ország alkotmányával. Jogi szakértők szerint nem, vagyis módosítani kell a német alaptörvényt. Mindez népszavazást, de legalábbis egy a korábbinál mélyebb vitát hozhat, amellyel Németországnak egyértelműen meg kell határoznia az Európai Unióhoz való viszonyát. Mennyire fontos számára az európai projekt, és mit hajlandó feláldozni érte? És mit nyer vele? Angela Merkelnek résen kell lennie, ha világpolitikai tényező szeretne maradni – és közben meg akarja nyerni a jövő évi szövetségi választásokat is egy olyan országban, amely minden eddiginél szkeptikusabban áll az európai integrációhoz.
