Vissza az Operához!
Elszalasztottuk a lehetőséget, hogy megfelelően gondozzuk, öntözzük, felneveljük. Voltak és vannak jó szándékú nyilatkozatok több oldalról is, de a munka nehezét megspóroltuk. Az Andrássy úti este után hamar jött a politikai macskajaj, a kijózanító másnaposság, amelynek nappali fényében meglátszott az összes szépséghiba. Az, hogy a kedves és lelkes civilek is elkaphatják a pártok összes politikai gyerekbetegségét. Hogy létezhet „civil populizmus” is, ami az igencsak népszerű párt- és politikaellenességet viszi el a falig, ahonnan már nem vezet tovább út. Kiderült az is, hogy nemcsak a vaskalaposság vagy az önzés, hanem a pártok, irányzatok jogos érdeke is ellentmondhat az egymásra találásnak.
De ahogy nem biztos, hogy felhangolt állapotban látja jól az ember a világot, az sem biztos, hogy másnapos keserűségében van igaza. Ezért lett ennek az írásnak a címe: Vissza az Operához! Nem valóságosan az Andrássy útra, hanem oda, arra a sarokra, ahonnan már nem mentünk és nem gondolkodtunk tovább, ahol az akadályokat látva megspóroltuk az útkeresés kínjait. Most könnyebb és nehezebb is. Mert az együttműködés már nem feltétlen matematikai kényszer hanem – az MSZP részéről legalábbis – lehet szabad választás kérdése is. Hiszen a párt 2010-ben elért alig 20%-os választási eredményét a biztos szavazók körében 30 körülire javította, és újabban ez nemcsak egy viszonyszám növekedése, nemcsak a pártválasztók egyre kisebb táborának köszönhető relatív gyarapodás, hanem számszerű, tényleges is.
A 2010-es egymillió helyett 1 millió 200 ezer szocialista szimpatizánst jelent. Ha jól csináljuk, és a Fidesz továbbtáncol a lejtőn, egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a körzetek szükséges többségében a mi jelöltünk végez az első helyen. Ha csak a számokról volna szó, az „együtt vagy külön” dilemmáját kiki aszerint döntené el, mennyire optimista e tekintetben. Csakhogy ennél többről van szó. Még a választás irdatlan nagy tétjénél is többről. Egy másfajta politikai kultúra, másfajta közélet, másfajta pártok esélyéről. Arról, hogy lehet-e a mainál rugalmasabb és hasznosabb politikai modelljét adni egyszerre az együttműködésnek és a versenynek. Olyan modellt, ahol a totális politikai háború és a KDNP-féle fagyöngy-létezés között még számtalan viszonyfajta lehetséges.
Egy ilyen modellnek már a leghalványabb reménye is megéri, hogy komolyan végiggondoljuk, milyen érvek szólnak egy széles, civilekre és szakmai műhelyekre támaszkodó együttműködés mellett, és milyenek a demokratikus pártok önálló indulása mellett. Ez nem halasztható. Annak ellenére, hogy politológusok és politikusok kórusban mondják: most kiki csak erősödjön, amennyire tud (ez eddig rendben is volna) és majd … majd a végén a körülmények eldöntik, mi a teendő. Tévedés. Az utolsó pillanatban már csak az összekészített bőröndöt lehet felkapni. Ha csak akkor kezdünk körülnézni, rendezkedni, pakolászni, amikor már indulni kell, lekéssük a vonatot.
Ha azt hisszük, hogy majd az idő ad választ, akkor az a majdani válasz csak egyféle lehet: az, hogy már késő. Késő az együttműködéshez, mert a pártválasztókkal senki sem beszélte át a dolgot, mert már mindenki jól meg van sértve, mert már rég megvannak nem csak a jelöltek, de az értük dolgozó kampánystábok, aktivisták is. Tudom, miről beszélek. Számos választásnál ültem azokban a delegációkban amelyek az MSZP és az SZDSZ kölcsönös visszalépéseiről tárgyaltak a két forduló között. Akkor az első forduló már pontosan megmutatta az erőviszonyokat. A választóink is valamelyest összeszoktak. És mégis. Csupa kín, csupa érthető sérelem, nehezen meggyőzhető, keserű vagy mérges pártközösségek. Pedig ott az a bizonyos bőrönd gondolatban már össze volt készítve. Most nem ez a helyzet.
Előre jelzem elfogultságomat. Keményen szövetségpárti vagyok, de ez nem jelenti sem azt, hogy nem tartanám értelmesnek és legitimnek az ellene szóló érveket, sem azt, hogy nem gondolom lehetségesnek, és ha muszáj, szükségesnek az MSZP önálló választási sikerét. Mégis, milyen érvek miatt vagyok elkötelezetten és határozottan szövetségpárti – már azon a nyilvánvaló tényen túl, hogy több párt választóinak többségét mozgósítva nagyobb és biztosabb a matematikai esély a szükséges kormányváltásra? De nem csak és nem is elsősorban számtani vitában vagyunk. Három, ezen túlmenő érvem is van. Az első: többen megírták, hogy az Orbán-rezsim lételeme, éltető ereje a folyamatos konfrontáció, a konfliktus maga.
Ennek eszköze és egyben eredménye a társadalmat összetartó szálak szétvagdosása, a dezintegráció, amellyel szemben csak egy másfajta világkép: a konszolidáció, a megegyezés, az integráció, a szolidaritás kultúrája állítható. Mint Lakner Zoltán fogalmazta egy tanulmányában, a demokratikus ellenzék „próbamunkája”, referenciadarabja lehet az együttműködés képessége, hiszen ennél is jóval nehezebb lesz majd a konszolidáció a konzervatív értékekhez kötődő, ezer kezeletlen történelmi sebet hordozó jobboldali választók tekintetében.
A második: aki 2014-ben többséget kap, a lerabolt szpáhi birtok gazdasági és lelki állapotában találja Magyarországot. Nemzetközi presztízsünk romokban, a gazdaság kalandorok áldozata. Válságkezelő parlament, válságkezelő kormány kell, amelynek minél szélesebb társadalmi és szakmai támogatásra van szüksége. Arra, hogy egy megfáradt ország tartós többsége lássa értelmét az állampolgári aktivitásnak, a reménynek és bizalomnak. A harmadik érv: az ország nagyobb része bizalmatlan a politikával, a pártokkal szemben, és ezen nem sokat segített az elitek amúgy szükséges frissítése, de az új protestpártok megjelenése sem.
A többség úgy véli: a politikusokat a közérdek helyett csak az önérdek vezeti, nem az ország fontos nekik, hanem a hatalom és a pénz. A pártok tekintélyvesztése azok malmára hajtja a vizet, akiknek az egész többpárti demokrácia felesleges macera, korhadó tákolmány. Az ítéletek és előítéletek falán szavak már nem üthetnek rést. Egy olyan magatartás, amiben a demokratikus pártok képesek túllépni hatalmi vagy személyes érdekeiken, talán igen. Vannak azonban komolyan veendő ellenérvek is a szövetségépítéssel szemben.
Először is: Isten mentsen egy zavaros, huzakodó koalíciótól, amely ismét csak az erő és rendpártiság vágyát gerjesztené. Márpedig a demokrácia helyreállításában még viszonylag könnyű megegyezni, a gazdasági teendőkben már jóval nehezebb. Válsághelyzetben pedig nehéz elképzelni Karácsony Gergely „kétfelvonásos” forgatókönyvét, amelyben először egy kétharmados alkotmányozó szövetség létrehozza a demokratikus kereteket, majd az új választás után jöhet a győztes igazi kormányzása. Csakhogy az országnak azon nyomban épelméjű költségvetés kell, arányos közteherviselés, új megállapodások Európával, felvételi keretszámok az egyetemekre, stb., stb. Nem alaptalan tehát a félelem a kormányon belüli vitáktól.
Ha csak… ha csak nem mérjük fel idejekorán, egyelőre döntési kényszer nélkül mekkora és milyen nézeteltérésekről lehet szó, és milyen módon kezelhetők. Oszkó Péter legutóbbi interjújában újabb problémát vetett fel: ha a pártokat külön-külön nem szeretik, mért gondoljuk, hogy együtt majd többre mennek. Ez lehet igaz is. Ha csak… ha csak önmagában az együttműködés megjelenése nem visz olyan politikai innovációt a rendszerbe, ami megmozgatja az állóvizet, elérhetőnek mutatja a változást, és ezzel többeket mozgat meg, mint az eddigi pártszavazók tábora.
Van azonban az eddigieknél súlyosabb ellenérv is, amelyet már nem olyan egyszerű „ha csak”-kal enyhíteni. Az ún. töredékszavazatoknak komoly szerepe van a választási rendszerben, hiszen a vesztes jelöltre adott voksok nem vesznek el teljesen. Azokat beszámítják a listás helyek kiosztásánál. (Sőt: az új rendszer még a nyertes egyéni képviselő után is elszámol töredékszavazatokat.) Nos, az új választási törvény úgy rendelkezik: ha a pártok közös jelölteket indítanak, a rájuk eső „töredékszavazatok” csakis egy közös pártlistán hasznosulhatnak – már ha van ilyen. Különben elvesznek. Ahol egy-egy párt nem indít jelöltet a másikkal szemben, ott sem számolhat az értékes töredékszavazatokkal.
A rendszer kis túlzással arra kényszerít: mindent vagy semmit! Ha valamilyen technikával közösködni akarsz az egyéni körzetek jó részében, akkor vállald a közös listát is! Ez pedig már mélyebben belevág a pártok külön identitásába. Hiszen ha a választási győzelem érdekében lehet is egy a tábor, azért fontos és helyes, hogy több maradjon a zászló. De a mégoly ügyesen felállított jogi akadályok is csak arra valók, hogyha kell, átugorjuk, ha kell, megkerüljük őket. Ahogy az RMDSZ (e szempontból mindegy, hogy mekkora realitással) be tudott dobni a köztudatba egy szellemes és kreatív ötletet a Fidesz választási csapdáinak felszedegetésére, gondolkodni itthon is szabad.
Szabad általános jelszavakon túl konkrétan mérlegelni, milyen esetben mekkora árat vagyunk hajlandók megfizetni egy újfajta politikáért. Tudom: még nem az „egyedül vagy együtt” döntés, a végső útválasztás órája van. De órája van az utak pontos feltérképezésének. Kétfajta úticsomagot, menetfelszerelést is össze kell raknunk, de pontosan és alaposan. A közös és a külön utakra valót. Örülnék, ha végül a közöst választhatnánk. Ha világos fejjel, jobban végiggondolva, de visszatalálhatnánk az Operához. Még időben.
A szerző az MSZP országgyűlési képviselője
