Jellemzi-e a bizalom hiányát az, hogy a brit The Guardian szerint az 1980-as évektől 242 milliárd dollárt menekítettek ki Magyarországról adóparadicsomokba, ami nemzetközi mércével mérve is „szép” teljesítmény.

Jellemzi-e, hogy a bankok ma már hat-tíz százalékért is eladják behajtó cégeknek adósságállományukat? Ez volna a közhangulat? Vagy inkább a morgás a villamoson, a baráti körben, a piacon, a taxiban? A virtuális világ sok százezernyi névtelen kommentje? A lehajtott fejű, mosolytalan szemű, szürke emberek? A koszos, néptelen belvárosi utcák? Az a tapasztalható elvágyódás, a „valahová, bárhová”, amely nemcsak a fiatalokat, hanem az idősebb, begyökerezettebb generációkat is „megfertőzte”. Erősebb ez a mindenkori hatalommal szembeni természetes mértékű dacnál?

Vagy fölösleges romkocsmai tépelődés az egész, és a világ tényleg olyan egyszerű, mint ahogyan Orbán Viktor a német Focus hetilapnak elmondja: a kormánykérdőívek szerint több dolog köti össze a magyarokat, mint amennyi szétválasztja.

Egyetértenek például abban, hogy a sikernek a munkán kell alapulnia. Meg abban, hogy a nyugat-európai alkotmányoknál kevésbé liberális alaptörvényt akartak. Higgyünk a kormányfőnek, hagyjuk az érzetet, lássuk mi is kérdőívként az országot! Hann Endre, a Medián ügyvezető igazgatója szerint „a választani akaró és pártszimpátiával is rendelkezők közös halmaza mintegy harminc százalék”. Már csak ennyi. Csupán arra tudunk gondolni, hogy a hetven százalék bizonytalanban pontosan leírható véleményként sűrűsödik össze a megbetegedett közhangulat. Másfelől hogy a már nem egyszerűen politikai, hanem társadalmi indulatok elültethették a fejekben nem egyszerűen a hatalomváltás, hanem az átfogó rendszerváltozás igényének még ki nem mondott vágyát.

A kormányzó elit csapdába esett. Nem érte be a politikai intézményrendszer demokráciaellenes átszervezésével sem, magát a társadalmat is át akarja alakítani. Így a folytonosan ollót csattogtató forradalmi szabdalás, az orbáni állandó küzdelem, harc lehetetlenné tesz minden konszolidációt. Nyoma sincs annak a gazdasági sikernek, amely lehetővé tenné, hogy a nyugalomhoz, a jóléthez és a kényelemhez ragaszkodó többség simulékonyan alkalmazkodjon az új rendszerhez. Orbán saját maga igazolását látja mindenben, tudja, mit akar tenni, azt viszont egyre kevésbé veszi tudomásul, mit nem tehet meg, s mit nem lenne szabadna megtennie. Benne nincs bizonytalanság. Mi viszont érezni véljük a közhangulatot, amely meglehet, még nem akarja megdönteni a kormányt, de már veszni hagyná.