Az államadósság, a bankok, a spekulánsok, a külföldi pancserpuccsisták, az intergalaktikus pszeudo-arachnid konkvisztádorok meg még ki tudja kik ellen megvívott, és szinte erőlködés nélkül meg is nyert háborúk után a kormány végre komoly ellenfelet talált magának: a dinnyét. És most lépjünk ki egy pillanatra az aktuálpolitika ígéretesen tisztuló és illatosodó nedves rétjéről (korábban: mocsarából), állítsunk fókuszt, keressünk történelmi távlatot és spirituális mélységélességet. A kormány kissé kényszeresnek tűnő mozgása is érthetőbbé válik, ha megpróbáljuk feltárni a dinnye és a magyarság között fonódott szoros érzelmi kötelék jellegét.

Kimondhatjuk, hogy a dinnye minden idegenszerűsítési törekvés, minden álgörögsége ellenére ízig-vérig magyar gyümölcs, nem lennék meglepve, ha valamelyik szíriuszos, kettős spirálos, szívcsakrás tudományos publikáció meglelné a negyvenezer (legyen inkább négyszázezer, na) éves rovásfeliratot a boszniai maja piramis egyik kövén, amely szerint az acsargó Neander-völgyieket pegazusbőrből font karikás ostorral távol tartó ősősmagyar félmeztelen ül a verandán, és állán, hasán folyik a ragacsos lé.

A magyarság és a dinnye kapcsolata a történelem előtti időkbe vész tehát. És minél közelebbről vizsgáljuk, annál több rétegre bomlik. A felületi réteg egy szentimentális-meteorológiai jellegű megfigyelés: a nyarat a dinnye hozza. Amíg nincs dinnye, nincs nyár, legföljebb meleg. Amíg van dinnye, addig nyár van, még ha hó szitál is odakinn. Jász-nagykun gyerekkorom nyarai is a dinnye körül zajlottak. A dinnye már hetekkel piaci megjelenése előtt tematizálta a közbeszédet, az ebédlőasztalnál találgattuk: vajon mikor lesz már dinnye? Mit mond a rádió, milyen lesz a termés? A hevesiek a piacon azt mondják, hogy.

És aztán elindult. Először fanyalgott az ember, hogy még nem az igazi, nem olyan édes – újabban: mézédes –, és lehetett napról napra, dinnyéről dinnyére izgulni, most akkor jobb lesz-e, nem lesz jobb, mi az irány? A piacon meg ment ez az érdekes zsákbamacskajáték, bár egy darabig még hajlandók voltak lékelni, de aztán rájöttünk, hogy sokkal érdekesebb lékelés nélkül. Így telt a nyár. Volt íve a történetnek.

Nagymamám minden reggel hazaegyensúlyozott egy tizenöt kilós óriásgolyót a piacról a bicikli csomagtartóján. Ha kocsival mentünk valahova (homokszínű Zsiga!), biztosan megálltunk egy út menti dinnyésnél. Szellemi és ideológiai fejlődésemet pedig meghatározta a hetvenes évek végén az a tudományos hír, amelyet a Nők Lapja hátoldalán (Heted 7 országból rovat) olvastam egy kép alatt: szovjet tudósok kinemesítették a mag nélküli görögdinnyét. Ez akkor a holdra szállásnál is fantasztikusabb, de mindenképp hasznosabb találmánynak tűnt.

A magyarság és a dinnye között minden bizonnyal évezredek óta tartó mély harmóniát csak egy sunyi kis föníciai találmány, a pénz zavarta meg. Azóta a dinnye árával mindig baj van. Régen az volt a baj, hogy a dinnye drága, illetve nem lehetett tudni, hogy mennyire drága éppen, másnap merre indul az árfolyam, milyen tempóban, túl vagyunk a lokális csúcson vagy már a mélybe tartunk, kis dinnyetőzsdei elemző volt mindenki, csak gyertyagrafikonokat nem rajzolt, meg nem húzott Fibonacci-vonalakat, és nem beszélt ellenállási meg támaszszintekről, de nagyon is tudta, hogy mik azok. (Miért nem megy már le 26 forintról 22-re? 17-ről 12-re?)

A magyarság nemrég új korszakba lépett, tudjuk, ha másból nem, abból biztosan, hogy a dinnye ára manapság éppen fordítva problematikus. Túl alacsony. Ezért van szükség a kormány legélesebb eszű szakembereire, hogy emeljenek rajta, és kiűzzék az alávaló, hitetlen külföldi dinnyét. A történelmi sorsközösség, a mély érzelmi kapcsolat hullámhegyén lovagol a magyarság új vezető ereje, legbefolyásosabb lobbicsoportja, a dinnyetermelő, akinek kívánságát lesi a politikai osztály. Ha Lenin ma élne, biztosan nem a proletariátus és a parasztság szövetségében gondolkodna, hanem talán a dinnyetermelők, a focisták és a tendergyőztes nemzeti nagytőke forradalmi egységében.