A címbe foglalt kérdést teszi fel Lukács András, a Levegő Munkacsoport elnöke a Népszabadság 2012. július 23-i számában. Komoly szakmai dilemma: villany- vagy dízelbusz legyen, magyar gyártmányú vagy kínai, melyik olcsóbb, környezetkímélőbb, megfelelőbb a műszaki paramétereknek. Az, hogy az ülései kényelmesek-e vagy nem, másodrendű kérdés, a szerző szerint „könnyen orvosolható”. A laikus utazóközönség azonban naponta tapasztalja ennek ellenkezőjét. Némely hegyvidéki járat nem kínai, de modern (?), elméletileg alacsony padlójú buszai inkább alpinistáknak valók, mint kisgyerekes szülőknek, bottal közlekedő időseknek.

A buszok belső terei ugyanis tele vannak alattomos lépcsőkkel: lépcsőn kell felkapaszkodni a (ki tudja, miért, másfél személyes) ülésekhez, a hátsó, „panorámaüléshez” mindjárt kettő is vezet. Ha innen akarunk leszállni, a hátsó ajtóhoz még két lépcsőn kell leevickélni. Mindezt úgy, hogy közben a vezető (gyakran igen dinamikusan) fékez. Ilyenkor vagy repülőrajtot veszünk, hogy még időben leérjünk, vagy háromszori „átszállással” mászunk le. Előbbi veszélye, hogy a landolás nem biztosan sikeres: például hasra eséssel végződhet (ez éppen e sorok írójának jutott osztályrészül), utóbbival kivívjuk az egész utazóközönség maszszív ellenszenvét (mit piszmog annyit az öreglány, más is le akar szállni).

Úgy tudom, a buszokat egy nálunk jobb anyagi helyzetben lévő ország selejtezte le, féláron kaptuk őket. Örültünk neki. Ők is örültek, megszabadultak tőlük, és még pénzt is kaptak értük. A magyar nyugdíjasok egyébként is életrevalók: egy kis buszos alpinizmus meg sem kottyan nekik.

Bonifert Mária