Furcsa, hogy éppen itt festenek, éppen most, s éppen ezt a kaput.

Merthogy itt szanálás lesz, uraim. Ezen a soron a házakat kisajátították már évekkel ezelőtt, s a lakók elköltöztek azóta. A baromfiólak elcsöndesedtek, a benzingőzben elsatnyult gyümölcsfák nekivadultak, kutyák innen többé már nem ugatnak a Holdra. A tévék kékes fényei nem villognak ki az éjszakába, s nappal már elkerüli a környéket a postás. Régen bezárt a sarki kocsma, lehúzta redőnyét a kisbolt, biciklit itt lerészegedett családapák nem tolnak haza többet, elkopnak lassan a kiürült házak, elhordja őket a városi szél.

Itt szanálás lesz, uraim, a keleti soron.

Errefelé utat fognak építeni a hatalmasok. Keletre vezető, négysávos utat, legalábbis ezt ígérik. Megígérték évekkel ezelőtt, azóta sem épült semmi, csak kihalt, elnéptelenedett, elpusztult ez az utca itt.

Ezek meg festik a kaput. S ráadásul milyen gondosan, milyen figyelemmel.

Megállok mellettük, de észre se vesznek, annyira festenek. Korhad a régi kapu alja, de az egyik szárnyát már lefestették, sötétbarnán csillog-szaglik. Lám, barna lesz az új kapu is, mint a régi. Szép sötétbarna. Aztán rám pillant az öreg, végigmér, s eldönti egy pillantással, kell-e tőlem tartani.

Nincs rajtam se fehér ing, se nyakkendő, se zakó, nincsen nálam aktatáska, nem tűnök hivatalos embernek. Ezt fölméri gyorsan, s megnyugodva bólint, hát odaköszönök neki fölbátorodva.

– Jó napot.

– Jó napot –mondja az öreg is, s följebb tolja az orrán a szemüvegét. Vajon mit akar ez itt, ezt a kérdést látom a szemében megvillanni.

– Festenek? Hogyhogy festenek? –bukik ki belőlem a kérdés rögtön, mire az öreg felhúzza a szemöldökét.

– Már mér’ is ne festenénk? – kérdezi.

– De hiszen itt útépítés lesz – mutatok körbe. – El fogják bontani a házakat.

Erre megvonja a vállát:

– Tudom. Harminc évig laktunk itt, uram.

Majd a fiatalabbra néz, s odaszól neki:

– A sarkába még tegyél egy kicsit, fiam. Legfeljebb lekaparjuk.

Aztán visszafordul hozzám, s azt kérdezi:

– Van valami problémája az úrnak azzal, hogy festünk?

– Ugyan, dehogy, csak csodálkozom. Minek festenek maguk, ha egyszer le fogják ezt a házat bontani?

Erre az öreg fölnevet: – Minek? Minek? Ezt a kaput én építettem fiatalkoromban. Csak nem hagyom, hogy teljesen szétrohadjon.

Nicsak, nézek rá boldogan, hiszen ez egy filozófus, nicsak. Egy filozófus festő a keleti soron. S már indulnék megtelt szívvel tovább, mikor nyílik a kapu szárnya bentről, s kilép egy asszony, kezében festékes üveg, s egy kis ecset.

– Meghoztam a fehéret – szól oda a férfiaknak, mire fölkapom a fejem.

– Fehér? – nézek újra az öregre.

–Hát az minek?

– Mert az ott fehér lesz – válaszolja, s egy korhadt faragványra mutat a kapun.

– Mégiscsak hóvirág.