Ez megtörtént.

E felfüggesztés ellen petícióban tiltakozott sok-sok kiváló demokrata, többek közt Bauer Tamás, Tamás Gáspár Miklós, Radnóti Sándor, Heller Ágnes, Ungváry Rudolf, Kende Péter, Kenedi János, Demszky Gábor, Závada Pál, Parti Nagy Lajos. A demokraták táborában ők képviselték a többséget. Azzal érveltek, hogy mivel az Orbán-rezsim alkotmányellenes törvények sorával töri meg az igazságszolgáltatás függetlenségét, tisztességes eljárásra nem lehet számítani. A petícióban ez állt: „Úgy tűnik, a hatalom birtokosai bármit megtehetnek. Kényük-kedvük szerint hozhatják a törvényeket; maguk alá gyűrhetik a sajtót, csorbíthatják a jogainkat, elkobozhatják a tulajdonunkat, elvehetik még a szabadságunkat is. Börtönbe csukhatnak bárkit – mindenekelőtt politikai ellenfeleiket.”

A demokraták kisebbsége – velem együtt – úgy vélte, „Gyurcsánynak igaza van, ha a bíróságon akarja megvédeni magát. És jó esélye.” Épp azért, mert a gyanúsítás abszurd. Igaz, hogy a kormánytöbbség alkotmányellenes törvényekkel igyekszik fölszámolni az igazságszolgáltatás függetlenségét, de nem tehetünk úgy, mintha ez máris sikerült volna. Senkiről nem tudunk, akit hamis vádakkal börtönre ítéltek volna. A mentelmi jog mint a politikai elit privilégiuma csak arra szolgálhat, hogy a képviselő közéleti tevékenységét, szólásszabadságát ne korlátozhassák. Nem csatlakozhatunk a demokráciaromboláshoz azzal, hogy ezt a demokratikus elvet feladjuk.

A jó esély bejött. Ha Gyurcsány mentelmi jogát nem függesztik föl, soha nem kell magának a gyanúsítónak, az ügyészségnek elismernie a vád tarthatatlanságát. Erről a hitelről mondtak volna le a tiltakozók. Bíróság sem kellett hozzá. A múlt heti HVG-ben olvashatunk is arról, hogy a bíróságok nem táncolnak úgy, ahogy fütyülnek nékik, s emiatt a Fidesz legfelső köreiben nagy a csalódottság.

Megnyugvásra semmi ok. Köztes és vészes helyzetben vagyunk. A botrányos törvények hatnak, csak nem mindenhatók. Az emberi erények és gyarlóságok vegyülnek és vegyes tapasztalatokat eredményeznek. Van opportunizmus, egzisztenciális érdek, és van szakmai önbecsülés is. Van a jogi szakmáknak bizonyos önjárásuk, belső logikájuk és értékrendjük. Lehet ezeket rombolni, de vannak határok, ellenállás és ellenhatás. Miközben az intézményes garanciák visszaállításáért dörömbölünk, mert azok a legfontosabbak, bizonyos bizalmat is éreztetnünk kellene az igazságszolgáltatásban rejtőző autonóm szakmai lelkiismeret iránt.