Hédi néni eddig csak gyanús színű banánfürtöket nyújtogatott felém suttogva, és kért időnként, nyugdíj előtt mindig, kétezer forintot, de nem volt módom Sanyi alkoholizmusát finanszírozni a családi pótlékból, kiveri a Sanyi belőle, mondja a szomszéd.

Biztosítom róla Hédi nénit, hogy segítünk, tudjuk, mi van, ne féljen.

Kavarok a levesen, és akkor hív a rendőrség, hogy ez melyik kerület, és hogy akkor engem ver-e a férjem, aztán újabb negyedóra múlva felhívnak a tizenöt elől, hogy akkor hol is van a tizenhárom. Én pedig már mondtam, hogy sarok, ez a mi hatékony rendőrségünk. Megkérdezem, hogy mi van a távoltartással. Azt neki kell kérnie. Izzítjuk is, hogy kérje, röpködnek a negyedinformációk, most mindenki buzgólkodik.

Láss csodát, idetalálnak, leolvassák a házszámot is az épület sarkáról ügyesen, bevezetjük őket az alagsori részhez, Hédi néni ül és remeg, a rangidős bemegy elbeszélgetni a terhelttel, kaszára-kapára, maga fabrikálta kerti szerszámokra figyelmeztetjük azért, mi meg kint vágunk egymás szavába a másik járőrnek. Hangulat van, gyűlnek a szomszédok, most mindenki aggódik, már régóta látták ezt, és szörnyű, az ital!, és én feszengek, mert valóban csak segíteni szeretnék és nem kotnyeleskedni annyi közönyös nap után, amikor még nem mertem belegondolni, mitől dübögnek a bútorok odalent és mitől biceg Hédi néni,most ízlésem tiltja, hogy vérszagra gyűljek. Az is professzionális, hogy 2012 nyarán Buda leggazdagabb kerületében én magyarázom egy járőrnek, hogy a látlelet pénzbe kerül.

Elviszi a szomszéd Hédi nénit látleletre, Sanyi pedig kibotorkál, mint egy kisgyerek, akitől elvették a labdáját: én egy ujjal sem! én nem! Jól van, mondja a szomszédasszony, aludja ki magát, és nekem: hát iszik, hát szörnyű, azért ilyen! — mondom: nem, nem! Ha iszik is, velem például nem ordít, és érdekes, hogy most a rendőrrel sem, tehát alkohol mellett is létezik önkontroll, vagyis félelem az erősebbtől, mert a bántalmazóknak csak ilyen logikájuk van.

Következetesen használom a bántalmazó és bántalmazás szavakat, de hiába: a rendőrök vitát, családi botrányt, összeverekedést mondanak a cébébe, derék kölcsönösség, nehogy elfogultak legyenek a hetvenhét éves asszonnyal. Két méter magas a Sanyi, és erős, inas, amikor még volt munkája bútort szállított, de hát nekik ez verekedés és vita.

Éjfélkor nem fogadom a névtelen hívást. Zörgés, zseblámpacsóva, kimegyek: keresték a harmadik szomszédban anyámat, mert az ő nevét írták a „bejelentő neve” rubrikába, hiába néztem a járőr mellett, mit ír. Nem találták az anyámat, és e pontnál meg is torpantak. Ugyan, nincs nyilvántartásuk, hogy az anyám neve és a születési dátum és a cím alapján kiderüljön, mi is a háromszor rögzített adatú bejelentő neve?

Megvagyok, és ez forró nyom és azonnali kihallgatás, mert Hédi néninek csontja tört (hála a sebészet szakorvosának, hogy alaposan megvizsgálta!), innentől nem magánindítvány, hanem hivatalból üldözendő súlyos testi sértés.

El kívánom mondani, ez a buta kihallgatási zsargon, és leírja viszonylag gyöngybetűkkel. Ki kötelezi őket erre a félanalfabéta szóhasználatra?

Mást elmondani nem kívánok, ezt sem én mondtam, Szerintük veszekedés. Mondom, NEM. De hát kiabáltak...? A Sanyi, az kurvaanyázott, a Hédi néninek sérült a hangszála, csak suttogva beszél, ezért nem is tudott segítségért kiabálni. Kérem, ne sejtessünk kölcsönösséget.

De higgyem el, erősködik, nagyon gyakran a nő provokál, persze most biztos nem, de hát szörnyű néha, amit művelnek, hát van, hogy már nincs is más választása annak a szerencsétlennek, maga nem tudja, mik vannak.

Én aztán nem.

Arra a következtetésre jutok, mire elmennek, hogy bizony nem a rendszeren belül kellene tologatni ide-oda a dominókat, hanem felborítani a táblát. A patriarchális Sanyi bántalmazza a patriarchális mártír anyját, és kijön a patriarchális rendőrségtől két patriarchálisan tájékozatlan, áldozathibáztató, inkompetens rendőr, én meg patriarchálisan félek és patriarchálisan vagyok tehetetlen.

Azt írta: bútorok feldőlésére emlékeztető zajok. Kérem szépen, legyünk pontosak: a Sanyi felborította a szekrényt, nehogy már az legyen majd az ügyészségen, hogy a Hédi néni valahogy magára rántotta. Erre azt mondja: ezt nem írhatom le, hiszen ön ezt nem látta – ja, még én leszek a hamis tanú, hát láttam a felborult komódot és a kiszaladó Hédi nénit, hát hadd következtessek már, hogy éjszaka van, ha nem süt a nap.

És a másik nyomozó: le kéne az ilyet rendezni hátul, kivinni, és viszlát, ezt mondja, és: hát miért nem verik meg jól a fiai? Mondom, biztos úr, és ön eljár abban az ügyben is?

Mi van ezzel a távoltartással? Ja, hát az meg akkor van, ha van az elkövetőnek másik bejelentett lakcíme, hát utcára nem lehet tenni!

Afféle luxusintézmény volna a távoltartás, a millió devizahiteles országában azt lehet távol tartani, akinek van másik kéglije??? Úszómedence és riasztós kapu nem feltétel?

De lehet, hogy hiányosak a jogi ismereteim, mondja. Hát lehet, és ha nem, akkor viszont a döntéshozóké, igencsak...

És áthúzza a nyomtatott rendfokozatot négy helyen, július 1-jétől ő már főtörzs, hát gratulálok.

És persze beírja, hogy a néhány perc múlva kiérkező járőrök... hát hallgassunk inkább, mert negyven perc volt az, ki előtt fényezi ezt a gyalázatot? Három üres oldalt áthúz zorrósan, azt is aláírom, majd közli, hatoldalas a jegyzőkönyv, ha meglesz nyomtatottban, kikérhetem oldalanként száz forintért, az annyi, mint hatszáz (üres oldalak aláírva és számozva, hm, ez ismerős).

A másik tanút nem sikerül felébreszteni, hiába kopognak, a csengő bonyolult, hát csalódottan távoznak, majd holnap, hűl a forró nyom.

És elvitték a Sanyit, de hajnalra hazakerült. Nagy a csönd most.

Hédi néni is hazajön a kórházból. És akkor lesz valami. A Sanyival, a Hédi nénivel meg a rendőrökkel.

Megírom majd azt is.

S. Zs., Budapest