Ültünk a kisfiammal egy balatoni strandon, és életünkben először horgászni próbáltunk. Fogtunk is egy bodorkát. Nagy öröm volt. Én kétbalkezes vagyok, amikor az úszóba tekeredett damilból megpróbáltam lefejteni a horgot, hogy visszakerüljön a helyére, beleszaladt mélyen a kezembe. Kedélyes, hatvan körüli, sörhasú úr segített.

Később jöttek a barátai, érdeklődtek, mit fogott, aztán arról is, hogy a spiccbotos kampósorrúnak sikerült-e valamit, vagy sem. Társasági hangon, vidáman beszéltek. Az egyikük tárgyszerűen állapította meg, hogy „ a kicsin még nem látszik, mekkora orra lesz, de lesz neki, az kurvaisten”. Nagyot nevettek. Hat év alatt harmadszor alakult úgy, hogy valahogy kicsit zsidóztak, amikor a kisfiammal voltam.

Én valahogy régóta nagy toleranciára kondicionáltam magam az efféle dumákkal szemben. Nincs ebben megalkuvás, sőt. Inkább az a feltételezés, hajtóerő volt bennem, hogy így vagy úgy, de hozzá lehet járulni az attitűdváltáshoz, az előítéletek lebontásához, nem lesz joviális „antiszemita csak az, aki a kelleténél jobban utálja a zsidókat” hangulat a szalonokban, mert egy jobb szalonba ezzel nem engednek be senkit majd. És, ami átütőbb: nem lesz, vagy sokkal-sokkal kevésbé tapinthatóan lesz a romákkal szembeni gyűlölet s az általános idegengyűlölet. Úgy nőttem fel, hogy anyai nagymamám semmi másról nem mesélt nekem, csak az auschwitzi hónapokról. Tízévesen magam előtt láttam minden napját, a barakk formáját, a kutyát, aki vádlin harapta, a szagokat, a marharépalevest, az elcsent és éltető krumplihajat, a sachlari szövőgyárat, ahol, akinek lekapta az ujját a gép, agyonlőtték, a körbejárást a „csinos Mengele doktornál”. Apai nagyapámat megölték Pesten, testvérét a Bácskára bevonuló csendőrök akasztották fel. Dédapám, aki sok pénzzel járult hozzá temploma, a szabadkai zsinagóga megszépítéséhez, egyébként a Lehel, Attila, Gellért, Zita, Ipoly nevet adta gyermekeinek – szívében büszke negyvennyolcas volt.

Mindez egyszerre volt közel és nagyon messze.

Nem írnék most minderről, nyafogásnak érezném, ha nem ütné itt fel a fejét a kérdés, amire egyelőre nem tudom a választ: hogyan kell ezt a hatéves kisfiammal majd megbeszélni?

Ő most nem hallotta a strandon a rólunk zajló eszmecserét, s ha hallotta volna, sem érti.

El vagyok kényeztetve, a problémáim rém kényelmesek. Fehér bőrű, jól szituáltnak tűnő negyvenesnek látszom, ha engem leint a rendőr, velem mindig udvarias, sőt elnéző. Nem kell hogy összeugorjon a gyomrom, ha ellenőriznek, mintha roma lennék, nem fognak szórakozni velem, nem üzenték nekem a minap a bíróságon, hogyha pánikban egy pogrom idején felhevült, túlzó eszközökkel megóvnám a családomat, akkor sok évre börtönbe vágnak.

De önző módon visszatérek magunkhoz, a kisfiunkhoz.

Hatéves, Pesten védett környezetben él. Zsidó közösségi óvodába jár, de anyai nagyszülei, dédszülei jóvoltából ismeri a magyar vidéket, ismeri a karácsony, a húsvét izgalmát, örömét. A legszerencsésebb, mindenféle jó adva van, keveredve, s hát – gondolhatnám – majd felvértezzük a világ gonoszságai ellen, kitaláljuk, hogy kell, hallom másoktól, ahogy büszkén mesélik, milyen jól megbeszélték az efféléket gyermekeikkel.

A mamája emberi jogi ügyvéd, menekülteket ment meg, ez is jó, ennek kapcsán tud valamit arról, hogy vannak helyek, ahonnan menekülni kell, szokott a játékaiban beszélni az „ügyfelekről”. De ő úgy gondol erre, mint a mi nagyszerű Magyarországunkra, ahol olyan jó, hogy mások is idejönnek élni, akiknek a messzi, nagyon messzi otthonukban nehéz.

Na jó, nem lehet úgy, mint fiatalságunk sitcomjában, a Friendsben, ahol az egyik főhősnek a szülei kivágták a filmekből a szomorú részeket. Valamit virítani kell a világ förtelmeiből, a világ megértéséhez feltehetőleg.

De valami mondhatatlanul méltatlan, megemészthetetlenül aljas, és számomra nagyon nem várt, hogy ezzel valóban foglalkozni kell ezekben az években itthon.

Hogy a romákkal szembeni izzó gyűlölet előbb-utóbb, de inkább előbb, mint utóbb be fog törni a kisfiunk szférájába. Aljas félszavak, primitív poénok formájában. Hogy egyszer eljut a füléig valami ránk értett, tréfálkozó zsidózás.

Senki nem ilyennek szerette volna az országot a rendszerváltáskor a komoly rendszerváltók közül, de ez nagyon karcsú a végeredmény szempontjából.

A végeredmény az, hogy valamit valamikor mondani kell a kisfiunknak.

Azt mondta a papám, amikor még dúlt itt a kommunizmus, s a demokratikus ellenzék tagjainak olykor csendben jelezték az elvtársak, hogy el lehet menni: menjenek el ők, ez a mi országunk is. Nekem ez nagyon tetszett. S persze, miért mennénk el? Hát esetleg azért, mert túl rosszkedvű dolognak tűnik mindezt a fiunkkal megbeszélni, mert ha érné is xenofób impulzus egy soknemzetiségű nagyvárosban, ahol mi is vendégek lennénk, annak egész más a kontextusa, mint idehaza. Persze nyilván itthon kéne, hogy jó legyen, illetve itthon is.

Mert jobb lenne, ha szépnek, gyönyörűnek, a sajátjának látná Magyarországot.

Ma még annak látja egyébiránt. Néhány éve nagylelkű barátaink jóvoltából minden nyarat egy Balaton-felvidéki kis faluban töltünk. Sámuelnek, a kisfiunknak ez a mennyország. A birkákat legeltető Pista bácsi, a cickafarkos, kakukkfüves nagy mező, a szomszéd falu parasztnénije, akitől a zöldségeket vesszük, és ahol csibét lehet simogatni, a kócsaglesés a nádassal benőtt tónál, a mosóház, a helybéli barátaink. Itt tanult meg biciklizni, itt tanult meg lepkét fogni, itt tanult meg fára mászni, itt boldog és felszabadult. A képzelet szülte világába, az egész napos játékaiba az itt ért impulzusok épülnek be, s ezekben minden vonzó és jó és vicces – csodálatos helyen élünk. Nem szerettem sose a mondást, mármint gyerekekre vonatkoztatottan, hogy teher alatt nő a pálma. Nem szeretem a mindjárt a külvilág által ránk oktrojáltan erről eljövő beszélgetések gondolatát. Nem szeretem ezt az egész terhet. Nagyszerű mamája, családja, óvodai közössége, barátaink vannak, majd nyilván kitűnően megoldjuk – gondolhatom.

De miért kell ez ma? S miként kéne, hogy holnap ne legyen? Annyi kudarcos program, törekvés, előítélet-oldásba rakott hiábavaló forrás, másfelől annyi aljas gyűlöletizzítás megtapasztalása után, én, aki azt hittem sokáig magamról, hogy tudom a válaszokat, most úgy érzem, olyan üres a fejem, mint szegény horgunkra akadt bodorkáé, s csak nagyon féltem Sámuelt, s rühellem ezt az egészet.