Mondom, ez is rendben van. De mi történt utána? Mit csinált oktató és igazgató? Szünidő lévén, a feltörekvő ifjú nemzedék sajnos nem láthatta az akciót, hogy erőt merítsen belőle, s egyelőre a híradók se jönnek ki az ilyen eseményre, hiszen valljuk meg, autodafénak ez eléggé soványka, a tantestület pedig már semmin se lepődik meg. Ott állt a teremben oktató és igazgató, és egymás vállát lapogatták? Örömtáncot lejtettek, netán megcsókolták egymást? Nem bírván az örömöt magukban tartani, hazatelefonáltak, hogy nem volt könnyű, anyukám, de sikerült, este sietek haza, de előtte leöblítjük az izgalmakat?

Gödöllő, 2012. június 29. Tállai András, a Belügyminisztérium önkormányzati államtitkára beszél a magyar polgármesterek IX. világtalálkozóján, a Gödöllői Királyi Kastélyban. MTI Fotó: Koszticsák Szilárd

Ám lehet, hogy csak ennyi történt:

– Jól van, Feri, ez szép munka volt – mondta az iskolaigazgató az oktatónak, már ha egyáltalán Ferinek hívják, mert hiszen a nevét se tudjuk; egyszerűen elhallgatták a híradások, nyilván nem véletlenül.

Az iskolaigazgató nevét legalább ismerjük (Csirmaz Istvánnak hívják), igaz, őt is csak egy korábbi hírből: néhány évvel ezelőtt kiszakította a fülbevalót egyik diákja füléből, majd bele is rúgott, bírósági végzés van róla. Nem tudni, hogy a diák zsidó volt vagy csak pimasz, csupán az biztos, hogy Nobel-díja nem volt.

Csirmaz igazgató mindenesetre nyilván felfigyelt az oktatóra, s majd alkalmasint valami összejövetelen, jó hangulatú vacsorán említést tesz róla Tállai ex-polgármesternek, önkormányzati államtitkárnak, s akkor talán egy nagy ívű karrier kiindulópontjának tekinthetjük a mezőkövesdi eseményeket.

Tállai volt polgármestert is ismerjük szerencsére: a térség országgyűlési képviselője, és nem antiszemita. Ő speciel mindenkitől képes megvédeni a hazát, a februári éhségmeneten ország-világ láthatta, hogy aki csóró, rászoruló, de főleg munkanélküli, az nem áll meg előtte a lábán (nem igaz tehát, hogy mindig a zsidókkal és a Nobel-díjasokkal van baj), következésképpen még sokáig a zeniten marad.

Hanem a kérdés az, hogy mi most a teendő. Már azon túl, hogy sürgősen valami bátorságdíjra terjesztjük fel a bátor oktatót és az iskolaigazgatót. Azt gondolom, legelőbb is meg kell mondani nekik, hogy bátorságuk nem volt hiábavaló: Kertész Imre úgy összecsinálta magát, hogy azóta se mer tollat venni a kezébe, sőt ő maga kérte, hogy töröltessék neve nemcsak a Nobel-díjasok, de a magyar írók lexikonjából is.

Elie Wiesel reakcióit sajnálatos módon nem ismerjük, mert az eset után egyszerűen eltűnt, feltehetően rejtekhelyen megbújva gondolja át eddigi hitvány életét, s felülvizsgálja álláspontját a világ dolgairól, majd miután megtagadta múltját, bocsánatot kér a mezőkövesdi tantestülettől és az emberiségtől.

Ám nehogy azt higgyük, hogy nemzetünk legbátrabb fiai hátradőlhetnek a karosszékükben. A Tárki felméréséből tudjuk, hogy a magyar lakosság a valós százezer fő helyett egymillióra saccolja a zsidók létszámát Magyarországon, amiből következően minimum még kilenc Kertész Imrének kell rejteznie a mezőkövesdi szakközépiskola tantermeiben, s mennyi lehet még az országban.

És akkor azt még nem is tudjuk, hogy a pirézek nem zsidók-e valójában, úgyhogy most van csak ideje igazán a bátor és magas fokon civilizálódott tanároknak, iskolaigazgatóknak.