Retrobaloldal
Az európai posztkommunista országokban a rendszerváltás után a szélsőbaloldal sorsa eltérően alakult. Az NDK egykori állampártjának utódja, a Demokratikus Szocializmus Pártja (PDS) egyesült az NSZK-ban működő Munka és Szociális Igazság Párttal (WASG), és az így létrejött Die Linke a német politika egyik fontos szereplőjévé vált. Csehországban a kommunista párt (KSCM) örökölte az állampárt infrastruktúráját, a rendszerváltást követően is megőrizte befolyását a cseh politikára. Csehország harmadik legerősebb és a legtöbb tagot (56 700 főt) számláló pártja egyben Közép-Európa legnagyobb kommunista pártja is.
A Szlovák Kommunista Párt (KSS) egy alkalommal, 2002-ben tudott bejutni a Nemzeti Tanácsba, 6,3%-os eredménnyel, de 2006-ban már kiestek a parlamentből, 2012-ben pedig 1% alá süllyedt támogatottságuk.
Magyarországon az elmúlt 22 évben az intézményesült szélsőbaloldal mindvégig erőtlen maradt. A rendszerváltás óta egyszer sem került be a parlamentbe szélsőbaloldali párt, nem voltak több tízezer főt mozgósító baloldali-rendszerkritikus tüntetések. Mivel magyarázható a hazai radikális baloldal gyengesége?
Magyarországon az államszocialista múltból adódóan a szélsőbaloldali szubkultúrának más jellege van, mint azokban az országokban, ahol nem zajlott le szocialista kísérlet. Nyugat-Európában a baloldali radikalizmus a kapitalizmusnál élhetőbbnek elgondolt, alternatív társadalmi-politikai rendszert képvisel. Ezen országokban a marxizmus haladó modernizációs eszmeként jelenik meg. Kelet-Európában a II. világháború után felépülő szovjet típusú diktatúrák adják a szélsőbaloldal kulturális alapját, amelyhez antidemokratikus hagyományok kapcsolódnak, míg Nyugat-Európában sokkal inkább az 1968-as szellemiség hatja át a szélsőbaloldalt. Jelentősége van annak, hogy a keleti blokk országaiban a marxizmus hivatalos, mindent átható dogmaként élt, Nyugaton viszont nem voltak az ideológia fejlődését gátló tényezők, így létrejöhettek a marxizmus olyan új formációi, amelyek révén ez a gondolatrendszer meg tudta őrizni pozícióját az antikapitalista ideológiák, sőt a társadalomtudományok kritikai irányzatainak sorában.
A posztszocialista országokban, így hazánkban is a szélsőbaloldali szubkultúra meghatározó motívuma a Kádár-rendszer relatív jóléte és létbiztonsága iránti nosztalgia. A társadalom jelentős hányada szívesen gondol vissza a teljes foglalkoztatottságra, „ingyenes” oktatásra stb. Ez a nosztalgia nélkülözi az ideológiai tartalmat. Ezzel szemben sokakban idéz rossz emlékeket a pártállam politikai természete, a Kádár-rendszer represszív korszaka, vagy éppen az 1956 utáni megtorlás. Kevesen kívánják vissza a szólásszabadság és a gyülekezési jog korlátozását, az egypártrendszer parancsuralmi világát. A létező szocializmus gyakorlati működése során szerzett sokszor keserű tapasztalok miatt a „kommunista” kifejezés szitokszóvá vált, ezért a diktatúrát megélt választópolgárok számára a szocializmus nem utópiát, hanem bukott kísérletet jelent. Nyugat-Európa társadalmaiban viszont nem élnek a kommunista rendszer okozta sérelmek, törésvonalak, a legtöbb nyugati kommunista párt pedig visszautasítja a szocializmus megvalósításának erőszakos módszerét és a szovjet modellt.
A szocializmus eszméje tehát többek között azért nem tud vonzó, jövőorientált alternatívaként megjelenni Magyarországon, mert céljaihoz, gondolatvilágához a történelem negatív emlékei kapcsolódnak. Ezért a szélsőbaloldali szubkultúrát azok a többnyire idős választópolgárok dominálják, akik a jelen problémáira az államszocializmus eredményeinek hangoztatásával reagálnak, így lényegében a múltat kínálják megoldásként a társadalomnak. Ez a bázis azonban a fiatalabb nemzedéket (amely Nyugat-Európában a szélsőbaloldal fő bázisát jelenti) nagyon korlátozott mértékben képes csak megszólítani. Ez a nosztalgikus szélsőbaloldali szubkultúra egyre szűkülő körben tud már csak élni, és képtelen magába fogadni új tömegeket.
Képtelen ilyen körülmények között a magyar radikális baloldal a Nyugat-Európában tapasztalható dinamikus, mozgalmi arculatot felvenni. Ennek hiányában nem tud túljutni holtpontján.
Hiányzik az a párt is, amelynek szándékában állna az államszocializmus emlékének őrzése helyett/mellett korszerű marxista, rendszerkritikus válaszokat megfogalmazni, és új, a baloldali rendszerkritika gondolatvilágába illő ügyeket, témákat felkarolni. Ezt a helyzetet súlyosbítja a szélsőbaloldal megosztottsága, az egymásra riválisként tekintő, egyedül viszont életképtelen szervezetek versengése. Az egyik ilyen párt a Munkáspárt, amely 1998-ban 4%-ot (kb. 183 000 szavazatot) elérve a legerősebb parlamenten kívüli párt volt, és 22 év alatt két alkalommal is sikerült népszavazást kiharcolnia. A Munkáspárt nem tudta azonban levetkőzni nosztalgikus vonásait, 2002-es választáson például a „Kádár idején jobb volt, a Munkáspárttal jobb lesz” szlogennel kampányolt, idén pedig 200-300 fős felvonulással emlékezett meg az egykori pártfőtitkár születésének 100. évfordulójáról. A Thürmer Gyula vezette párt szavazóbázisa 1998-tól kezdve folyamatosan csökken, mára a támogatottsága kimutathatatlan, legutóbb 0,1%-ot sikerült elérniük a 2010-es választáson. A Munkáspártból kilépett tagok alapították meg a Munkáspárt 2006-ot azzal a szándékkal, hogy a Munkáspártot megújítva korszerű marxista pártot szervezzenek. Az elmúlt időszak azt mutatja, hogy kísérletük kudarcot vallott, mivel a Vajnai-féle szervezet még a Munkáspártnál is kevesebb szavazatot kapott 2010-ben 0,03%-ot.
Tovább rontja a szélsőbal helyzetét a szellemi holdudvar állapota. A magyarországi marxista, antikapitalista értelmiségiek ideológiailag nem egységesek, különböző szocialista-kommunista, egymással vitában álló áramlatokat képviselnek, ami önmagában még nem jelentene problémát, az viszont igen, hogy szellemi tevékenységük, publikációik, közéleti szerepvállalásaik nem eredményeznek olyan hatást, hogy az érdemben változást hozzon a szélsőbaloldal életében. Hiányoznak a személyi feltételei annak, hogy a szélsőbaloldal a magyar politikai rendszer egyik nem megkerülhető pólusává váljon. Ugyanis nemcsak a marxista filozófusok, történészek, közgazdászok szellemi befolyása csekély a társadalmi gondolkodásra, hanem a munkáspárti politikusok ismertsége, népszerűsége is jelentéktelen. Míg Franciaországban Mélanchon, Görögországban Alexis Cipras kétségkívül a baloldal meghatározó személyiségeivé váltak, addig a magyar szélsőbaloldal éléről hiányoznak a karizmával rendelkező, professzionális politikusok, vezetők.
Nincsenek meg azok a kommunikációs csatornák sem, amelyek segítenék a szélsőbaloldali gondolatok terjedését. Míg a legtöbb politikai szervezet mára kiépítette internetes hálózatát, híroldalak, blogok láncolatát, addig ez a munka a szélsőbaloldalon elmaradt.
A szélsőbaloldal nemcsak a politikában nélkülözi befolyásoló szerepét, hanem a kultúrában és a közösségi életben is. Néhány kivételtől eltekintve nem működnek olyan közösségek, együttesek, amelyek a szélsőbaloldali identitás formálójaként funkcionálhatnának. Nincs „baloldali Kárpátia”, marxista nyári egyetemek, nincsenek ifjúsági táborok és egyéb fórumok, amelyek a közösségi érzetet megteremthetnék. Márpedig ha a szélsőbaloldal elveszíti mozgalmi jellegét, és egyfajta életérzés helyett csupán a pártállami időkre emlékeztető hivatali szellemiséget képes sugározni, nem alkalmas arra, hogy strukturáló hatással legyen a politikai életre.
A nyomasztó munkanélküliség, megélhetési gondok, kilátástalanság, a nagymértékű emigráció, pesszimista jövőkép viszont továbbra is fenntartja az igényt a válság okozta szociális problémákra fókuszáló pártra.
A szerző politológushallgató, Budapesti Corvinus Egyetem
