Már akkor kezdett egy kicsit elegem lenni, amikor a magyar irodalom átalakult kispályás bajnoksággá. Persze a nyolcvanas évek végére én is kívülről tudtam a Termelési-regény csillaghegyi öltözőjeleneteit, Moldova ferencvárosi poénjait és így tovább Tandori anglomán gombfocikalandjaitól Garaczi grundélményeiig, de amikor ez az egész már odáig fajult, hogy addig nem lehetett író valakiből, nem avatták föl, nem kapta meg az iparengedélyt, amíg nem írt legalább egy esszét a keresztlabda metafizikájáról, nem volt egy jó kis – önéletrajzi ihletésű! – novellája egy sokadosztályú vidéki kiscsapat mélabús balbekkjéről, akkor besokalltam. Nem vagyok hajlandó többé elolvasni egyetlen sor futballnovellát sem, átlapozom az ÉS-ben és a Narancsban az irodalmi igényű nagypublicisztikákat a félpályás pressingről meg a modern szélsőjátékról. Halálosan unom. És aztán beszálltak a politikusok is. Ma már a másod- sőt harmadvonal is. Amikor napokig foglalkoztatta a sajtót Szijjártó Péter futsalcsapatának bajnoki szereplése, összeroppantam, mint egy mélyszláv orosz középpályás, és zokogtam belül.

Aztán jöttek az üzletemberek, kiépültek a roskatag magyar stadionokban a VIP-tribünök, a BL-fordulók előtt pedig nem lehet helyet kapni a meccsvárosokba tartó fapados gépekre.

Közben a médiavilágot fölforgatta a webkettő, gyakorlatilag korlátlan számú publikációs csatornához jutott a tízmillió magyar futballtudós. Mert a futball tudománnyá is vált ám. A támadásból hirtelen előrejáték lett, a szabadrúgásból és a szögletből pontrúgás, majd rögzített játékhelyzet, a passzolgatásból passzjáték, az előrevágott labdából ritmusváltás, a szélekből szárnyak, aki meg le tud venni egy negyvenméteres ívelést, az labdaügyes.

Az Eb elkapta a pillanatot, amikor kiépült a verbális futball nyomasztóan fejlett infrastruktúrája, és elszabadult a szakértés. És világossá vált, nekünk, kissé sokkolt semleges nézőknek, mi a futballkultúra lényege: az állandó dekadenciaélmény és a frusztráció.

A szurkoló állandó frusztrációját jól ismerjük mindannyian, akik valaha drukkoltunk egy csapatnak. Amíg futballszurkoló voltam, pokol volt az életem, állandó rettegés. Nemcsak a gyűlölt ellenség állandó ármánykodása, hogy üldözött voltam saját hazámban, egy világ-összeesküvés ártatlan áldozata, és kard nyúlt barlangomba, de még ha a szemét MLSZ, a rohadt dózsások, aljas honvédosok valami véletlen folytán éppen nem ármánykodtak, akkor a sima, spontán balsors üldözte a csapatot, magától pusztult, porlott, mint a szikla, és a szezon harmadik meccsén látszott, hogy Dzurják Csöpi már nem érzi annyira a kaput, mint régen, Fischer Pali mintha nem tudna akkorát ugrani, Zsinka Jani lelassult, Pintér Attila helyezkedése nem annyira magabiztos, Kvaszta Lajosnak pedig nem áll olyan jól a haja. (És hol voltak már egy Nyilasi-Szokolaitól?Hol vannak a maiak Telek Mancitól? Ne folytassuk.)

Ezt a frusztrációt, pusztulatérzést (dekadenciaparát) a kívülálló, tudományos, semleges néző is képes átélni hibátlanul, ezt nagyon jól mutatják az Eb-n vég nélkül kesergő nyilatkozatok, publicisztikák, elemzések. Hetekig azon sírt a fél futballvilág, hogy a spanyolok kettőnél többször is képesek pontosan passzolni. Istenem!

Ha Maradona kézzel üt gólt, akkor vége a futballnak. Ha senki nem üt gólt kézzel, nincs is szándékos kezezés, vége a futballnak, mert kiveszett belőle a jó értelemben vett csibészség. Ha fetrengés van, színészkedés és durva szabálytalanságok, akkor vége futballnak, mert ölik a játékot. Ha nincsen ilyesmi (ezen az Eb-n nem volt), akkor kihalt a futballból az igazi dráma, a véres Shakespeare. Ha nincs pénz a csapatra, akkor mindennek vége, mert pénz nélkül nem lehet. Ha rengeteg pénz van, akkor vége a futballnak, mert a pénz megöli (Chelsea, Man. City). Ha eszetlen rohangálás van a pályán, akkor meghalt az igazi játék, a finesz, a technika, megölte az agyatlan erőfutball. Ha pontosan passzolgatnak kifogástalan technikájú játékosok, akkor megölik a futballban az igazi szépséget, az esetlegességet.

Láthatjuk, kibaszott zombijáték: a FUTBALL mindig meghal, mindig temetjük, de hiába. Örök csalódás a futballrajongói élet, idegbaj, pusztulás, megaláztatás, sikertelenség. Még eltemetni sem bírjuk. Ez nagyjából meg is magyarázza, hogy miért ilyen népszerű a foci ebben az országban még mindig, pedig legalább negyven éve nem született olyan magyar ember, aki elücsöröghetne néhány évig egy európai élcsapat kispadján.