Néztek komoran, legfeljebb akkor mosolyodtak el az idősebb asszonyok, amikor kisgyerekek rohantak el a lábuk előtt táblával: én is itt születtem.

Ha van szimpátiatüntetés – az intézmény mellett, amit a hatvanas években még apáik építettek, hogy ne kelljen messzire utazni korszerű ellátásért, s immár a harmadik, negyedik generációt szolgálja azóta is jól –, akkor a tegnapi inkább afféle antipátia-tüntetés volt. Egy olyan döntéshozói mechanizmus ellen, amely sokadszorra veszi semmibe a helyben, vidéken élők életét, érzéseit, hagyományait és szokásait. Mert hiába mondják egy barcikai aszszonynak, hogy ugyan mit penyéskedik, hát ott a miskolci kórház, jó nagy, van benne férőhely elég, korszerű is, alig húsz kilométert kell utazni odáig, s ott is lehet gyereket szülni, az orvos meg ott is orvos.

Ezt diktálja a fiskális politika, amely ágyszámokat lát és homályos távolságban húszmilliárd forintot, ami tizenhat kórház karcsúsításából összepereg.

Az asszony mást lát. A kórházi osztályt, ahol ő is született, az orvost, aki anyját, barátnőjét, testvérét segítette át a fájdalmasboldog vajúdáson, a csendet, az odafigyelést. A gyerekorvost, aki majd megmenti a fiát, ha lázgörcsöt kap, s nem kell mentőt vagy taxit hívni, hanem a karjába véve is elszaladhat a kórház ajtajáig.

Volt már nálunk tüntetés kórház ellen s kórházért, nem is egy.

Álltak mögötte pártok, szellemvezérek, politikusok. Kazincbarcikán tegnap több ezer ember üzente: nem lehet mindent letuszkolni a torkán. Főként olyan keserű pirulát nem, aminek józan ésszel semmi értelmét nem látja.