Alapeset: – Kevesebb közpénzt kéne költeni – mondja a kormány a népnek, és mögötte bólogatnak a mainstream közgazdák. – Kevesebbet kéne lopni – mondja az ellenzék, és mögötte bólogat a nép. Mintha a második igazság kizárná az elsőt. Mintha nem lenne lehetséges, hogy lopni is kevesebbet kellene meg attól függetlenül költeni is.

Másik alapeset: – Racionalizálni kéne az egészségügyet, mert irracionális. – Ne dumáljon racionalizálásról az a kormány, mely GDP-arányosan Európában példátlanul keveset költ az egészségünk ügyére. Mintha nem lehetne egy ország egészségügye irracionális is meg alulfinanszírozott is. Mintha nem épp egy ilyen országban élnénk.

Az élet esetei többnyire bonyolultabbak, mert a nyilvánvaló igazságok ritkák, a dilemmák pedig gyakoriak. De ettől még igaz, hogy ha az egyik kérdéshez tartozó válaszra a másik kérdéshez tartozó válasszal tromfolunk, akkor kizárjuk az értelmes kommunikáció lehetőségét.

Amikor például Lagarde asszony azt nyilatkozta kissé nyersen, hogy üdvös lenne, ha minden görög befizetné az adóját, akkor a fölháborodás hatalmas hullámában az volt a vezérszólam, hogy az IMF főnökasszonya jobb, ha hallgat, mert a görögök azokba a megszorításokba döglenek bele, amelyeket az IMF követel tőlük. Tényleg nagy dilemma, hogy miután az EU harminc éve lapátolja nagy lapáttal a pénzt Görögországba, melynek kormányai egymással versengve bámulatos pofátlansággal verték át az uniót, s miután két éve már az EU éves költségvetésének a kétszeresével igyekeznek megmenteni őket, miként lehetne olyan követelményekhez kötni a mentőcsomagokat, melyek nem sodorják végzetes recesszióba az országot. De vélekedjen erről bárki bárhogy, ha (velem ellentétben) van vélekedni mersze, ez nem változtat azon, hogy az adóelkerülés mértéke és az adóbehajtás kriminális hatékonysága a nagy görög problémák egyike. És azon sem változtat, hogy a görög nyilvánosságban alig esik szó „a saját felelősségről, a szükséges reformokról, a társadalmi szolidaritásról, a végletesen polarizált társadalom újraegyesítéséről, (...) jövőorientált stratégiáról”. A cikknek, melyet a HVG-ből idéztem, Inotai András azt a címet adta, hogy „Görög válság – uniós és magyar szemmel”. És van rá okunk, hogy ezt a cikket a jó magyar szemünkkel olvassuk.

Itt van például oknak a mi egészségügyünk, amire már utaltam. A jelenlegi kormánytöbbség ellenzéki korában minden racionalizálási próbálkozást népgyilkossági kísérletként bélyegzett meg, a bürokratikus, központosító és a piacosító jellegűeket is. Arról beszélt, hogy az eleve alulfinanszírozott egészségügyből brutális forráskivonás történt, de ők ezt mind visszapótolják. Ehhez képest olyan elképesztő mértékű további forráskivonást hajtanak végre, hogy már a kormánypárti sajtó is ennek tragikus következményeit taglalja.

Nagy a kísértés, hogy az ellenzék kiterjessze a pénzkivonás elutasítását a racionalizáló szándékú lépések elutasítására azok érdemi vizsgálata nélkül. Pedig az egyikből nem következik a másik. A mostani racionalizáló szándékú lépések a központi szervező ész mindenhatóságára épülnek, minden piaci elem hiányzik belőlük, ezért én a legkevésbé sem hiszek bennük, de az ellenzékben vannak, akik kormánypárti korukban ilyenekben hittek. Aki viszont ezeket most elveti, annak újra kell nyitnia a vitát a bürokratikus és a piaci elemek arányáról az egészségügy reformjában. Azt a vitát, mely annak idején a koalíciót szétvetette. Nyilván kényelmesebb ezt elkerülni. De elkerülhetetlen.