S igaza is van: ki mondhatja, hogy az államszocializmusban a kiválasztott kádári káderek, helyi és országos kiskirályok, gazdasági potentátok ugyanúgy működtek, mint a mostani a kormánypárttal fúzióban lévő gazdasági erők? Ki mondhatná, hogy most nem lehet elmenni, ha nem tetszik. Ki mondhatná, hogy az akkori kőkemény cenzúra összevethető azzal, hogy most kisebb-nagyobb sebeket ejtenek a szólásszabadságon?

Ki mondhatná, hogy a korabeli hiánygazdaság és a mostani viszonyok összevethetők? Hogy a szabadság lehetőségének nem is olyan kis körei most ne lennének ezerszer adottabbak, mint egykoron?

Azt sem mondhatjuk, hogy a lenini elnyomó/uralkodó kultúra szellemében működik a kultúra,még ha állami igény volna is effélére, szerencsére a kultúra világa visszavonhatatlanul nyitott és befolyásolhatatlan, még ha méltánytalan finanszírozási trükkökkel lehet is próbálkozni, vagy éppen nagy olvasottságot generálva kicenzúrázhatnak állami hivatalnokok szerzőket uniós forrásból készült évkönyvekből.

Mégis van valami, amiben sikerült a Kádár-rezsim praxisát kopírozni: ez az oktatás ügye.

„…a tanulmányaikat befejező fiatalok egy része nincs tisztában szakmája, egyéni munkája társadalmi-politikai jelentőségével, nem képes azonosulni nagy társadalmi céljainkkal. Marxista világnézeti és politikai nevelésünk gyengeségei jórészt a túlterhelő, sokszor megtaníthatatlan és a valóságtól elszakadt, elméletieskedő tananyagokból fakadnak. Erkölcsi nevelésünk esetében pedig negatív társadalmi, környezeti hatások mellett a társadalmi-közösségi tapasztalatok korlátozott volta – a közösségi nevelés gyengesége is – lényeges ok.” Állapítja meg az MSZMP 1972-es határozata, s a megoldást is felmutatja: „...a határozat rövid távon a tartalmi munka megjavítását, a tantervek és a tananyagok megfelelő átalakítását tűzte ki célul, az iskolarendszer átalakítását távolabbi feladatnak jelölte meg.”

Ha a marxistát átírjuk arra az ideológiai mixre, amit a kormány képvisel, láthatjuk: a célok és az eszközök változatlanok, csak a szósz más. Addig jó, míg Kádár él, gondolják az emberek, hát megcsináljuk, jó lesz nekünk is, gondolhatják az egykori fiatal demokraták és az oktatás torpedórombolójává kinevezett Hoffmann tanárnő.

„Az állami irányítás egyik eszköze az anyagi erőforrások tervszerű felhasználása”, írja le az államszocializmus csodafegyverét a valahai kultúrapparatcsik, tudós Köpeczi Béla A magyar kultúra harminc éve című munkájában a hetvenes évek közepén.

Ebből a kottából olvasnak Orbánék, mi másból, amikor nem engedik, hogy helyi ügy maradjon az iskola ügye. Amikor azt gondolják, hogy egy minisztériumi alosztályvezető majd jobban képviseli a kisváros iskolájának érdekeit, mint a helyi bármilyen polgármester. Amikor azt gondolják, hogy nem inspirálniuk, hanem ellehetetleníteniük kell a sokszor fantasztikus teljesítményt nyújtó alapítványi iskolákat. Ebből a kottából játszanak, amikor nem engedik, hogy a szülő, diák, iskola egyenrangú közössége, az iskola pedagógiai műhelyének hitvallása alakítsa ki az iskolai dinamikát, metodikát, tanrendet, hanem a „centrális térből” kívánja a rezsim az oktatás minden részletét befolyásolni.

Ebből a kottából igen, ne tévesszen meg minket, hogy most hittanóra van a „Ki tud többet a Szovjetunióról?” vetélkedő helyett, hogy Wass Albert van Váczi Mihály helyett.

Ebből a kottából olvasnak akkor is, amikor a művészeti oktatás fontosságát lenézik, „hasznos ismereteket” szeretnének a gyerekekbe beletölteni, mint kolbászba a darálékot, ahelyett, hogy engednék lassan, színesen és gazdagon, komplex tárgyakkal, hogy a gyerekek maguk kinyissák a világot, közösen ismereteket szerezzenek, azokból a pedagógus mentorálásával és az ismeretek közös átélésével épüljön be a kíváncsiság, a kreativitás saját élményként és hajtóerőként a diákokba. (Ezzel természetes módon rengeteg tárgyi ismeret is beépülhet.) Ez akkor működhet jól, ha a pedagógusközösség is szabad, a rengeteg „jó gyakorlatból”, pedagógiai eszköztárból minél többet megismer, és ezekből és saját gondolataiból alakítja ki azt az egyéni módszertant, amivel a legjobban át tudja adni azokat az értékeket és ismereteket, amelyek mellett a tanulás játék és öröm, az iskola szerethető, és nem deprimáló „muszáj”.

Na ilyen iskolákat kezdtünk el sokan csinálni a rendszerváltás hajnalán, amilyenek a Kádár-rendszerben nem lehettek (bár csodálatos pedagógusok voltak szép számmal, gondoljunk például Winkler Mártára!), és ha Orbánékon múlna, most sem lehetnének.

A már idézett Köpeczi-mű szerint: „A társadalom átalakulása nemcsak a gazdasági-társadalmi-politikai viszonyokban, de a tanítandó ismeretekben és szemléletben is változásokat hozott. (…) Ezeket a változásokat egy korszerű műveltségmodellnek kell összefognia, amelynek alapja a marxizmus–leninizmus világnézete.” Ugyan miben különbözik ez az ócska szöveg attól, hogy az „oktatásnak a kétharmados állam értékeit kell képviselnie”?

Zavarba ejtő az intellektuális igénytelenség, az a kiábrándító satnyaság, ahogy az oktatás kérdéséhez viszonyul a kormány. Ugyanis a kádári működési struktúra, az ellenőrző állam, a tervutasításos iskola, a központi zseb nem csupán az autokratikus hajlamok kiéléséről és az elvakult önhitről no meg a szuperállamról szól. Rámutat arra is, hogy mindazt, amitől jobb, izgalmasabb, gazdagabb lett az elmúlt évtizedekben az oktatás, mindazt a rengeteg pszichopedagógiai tudást és stockholmi, lisszaboni, pécsi, frankfurti és budapesti stb. iskolákban, oktatási műhelyekben megszerzett ismeretet a kormány ignorálja és ignoráltatja.

Bár nem ezért fognak megbukni Orbánék – a Kádár kor iránti nosztalgia sajnos nagyon is élő probléma –, mégis ezért, a gyerekeinkért a legjobb, hogy bukni fognak.

A szerző volt szabad demokrata politikus, egykori iskolaigazgató