A Népszabadság május 17-i számában jelent meg Kemény Ádám A nyelvművelés mint nyelvi kérdés című írása. Nem lepődtem meg, amikor a szerző a már oly megszokott nyelvi babonákat hozta fel példaként a magyar nyelv állítólagos romlására. „Mi a csuda egyáltalán az a nyelvművelés?” – teszi fel a kérdést, s választ is ad rá: „a nyelv tisztelete, a nyelvért érzett aggódás, a nyelvi igényesség támogatása, a nyelvi hiedelmek üldözése, a félreértések eloszlatása”. A felelet lehetne helyes is, de az anyanyelv iránti jogos érzelem felülkerekedett a ráción. A nyelvművelő ugyanis nem ítélkezik, csupán értékel; anyanyelvét nem tiszteli jobban, mint bármely más nyelvet, annak ellenére, hogy akaratlanul is elfogult saját nyelve iránt; nem üldözi a hiedelmeket, hanem felhívja a figyelmet azok hiedelem voltára.

A nyelvművelő nem védi saját nyelvét, hanem segít a társadalom tagjainak a nyelvi neologizmusok mérlegelésében, azaz irányt mutat, szükséges, illetve hasznos-e az új nyelvi elem, vagy fölösleges, színesíti-e a nyelvet, vagy semmiféle bővülést nem eredményez; beleillik-e a nyelvi rendszerbe, vagy idegen számára. Felméri a nyelvszokást, értékeli a nyelvi jelenségeket a norma szempontjából, javaslatokat tesz esetleges szómagyarításokra, amelyek megkönnyítik az újonnan a nyelvbe került szavak helyesírását és toldalékolását. Elsődleges feladata a nyelvi műveltség terjesztése.

Kemény úgy fogalmaz: „A magyar nyelv változásában (is) folyamatosan jelen van a kopás, a romlás.” A nyelvromlás hiedelme régóta tartja magát, s mivel hiedelemről van szó, ezért ésszerű érvekkel nem is lehet szertefoszlatni. A romlás virágai egy tőről fakadnak egyéb hagyományokkal: a nyelvi veszélytudattal (félelem a magyar nyelv eltűnésétől és a világnyelv növekvő hatásától), a magyar nyelv társtalanságával, páratlanságával, megtanulhatatlanságával. Mégsem mondhatjuk azonban, hogy abszolút egy tőről fakadnak ezek a hiedelmek, hiszen a magyar nyelv prioritását az identitástudat, a politika és a presztízskérdés határozza meg, a nyelvi romlás azonban egyszerű és általános laikus tapasztalat. A nyelvhasználó azt észleli, hogy bizonyos szavak, amelyeket korábban hallott és használt, eltűntek a nyelvből (archaizálódtak), és idegen eredetű vagy a szlengből a köznyelvbe átszűrődött szavak „pótolták” őket. A szavak jelentései módosultak, változtak, bizonyos jelentések elhalványodtak, mások teljesen eltűntek, s egy új jelentés vált dominánssá. A laikus tapasztalat egyoldalúsága miatt úgy érzi, a szinonimák közül sok kihullott, s megszűntek a stílusárnyalatok. Az egyoldalúságból egyenesen következik az efféle megállapítás téves volta.

Kemény szerint nyelvi romlásról akkor beszélünk, ha „zavar keletkezik a nyelvi kommunikációban”, ha „meglévő árnyalási lehetőségek vesznek el”, és ha a „köznyelv keveredik tájnyelvi vagy szaknyelvi elemekkel”. A kommunikációs zavarra a cáfol és a tagad párost hozza fel mint egyértelmű példát, amely szerint a cáfol jelentése ’valamely állítás igazságát, alaptalan, helytelen, téves voltát érvekkel bizonyít’, a tagad jelentése pedig valamiről azt állítani, hogy az ’nincs, nem igaz, nem történt meg’. A két szó azonos jelentésben való használata Kemény szerint az utóbbi időben terjedt el, pedig ha kinyitja a Magyar értelmező kéziszótár 1972-es akadémiai kiadását, abban is azt olvashatja, hogy a cáfol azt jelenti, hogy ’v.kinek az állítását, felfogását (érvelve) tévesnek, valótlannak jelenti ki’. Az, hogy az érvelve zárójelben van, azt jelenti, hogy már nem tartozik a szó alapvető, elsődleges jelentéséhez, csupán árnyalja azt. Jelentésváltozás, jelen esetben művi szóval szinonimizáció történt. Két, egy jelentésszerkezetben található, részben hasonló jelentésű szó vált a nyelvhasználó mentális szókészletében azonos jelentésűvé, azaz felcserélhetővé.

Kemény másik példája: a magyar nyelv nem egyezteti úgy az egyes és a többes számot, mint a germán nyelvek. Szemléltető példamondata: a szomszédjaimnak háza van. Kemény szerint ez félreértésre ad okot, hiszen a mondat úgy értelmezhető, hogy az összes szomszédomnak egyetlenegy háza van, amely közös tulajdonuk. Idéznék a Balázs Géza és Zimányi Árpád szerkesztette Magyar nyelvhasználati szótárból: „A többes szám harmadik személyű birtokosokra egyeztetett és nem egyeztetett személyraggal utalhatunk. Nem szükséges az egyeztetés, ha a többes számú birtokos jelző a birtokszó előtt áll (ez az egyszerűsített, ún. közelségi egyeztetés). Itt is megmutatkozik a magyar nyelv egyszerűsítő, egyesszám-kedvelő jellege: a tanárok pénze vagy a tanároknak a pénze (nem pénzük).” Kemény Ádámmal ellentétben úgy gondolom, ez az egyszerűsített egyeztetés nem okoz zavart a kommunikációban.

A cikkíró véleménye továbbá, hogy az árnyalt kifejezések száma csökken (főleg bizonyos nyelvrétegekben), s a kommunikáció egyre inkább leegyszerűsödik. Ez könnyen cáfolható, hiszen például a rendszerint az argóból és a szlengből eredő szavak módosítják a már meglévő szavak jelentését (pl. fogda ’iskola’, fa ’elégtelen’, bőr ’nő’). A már meglévő jelentések mellé újabbak jönnek így létre, azaz árnyalt kifejezésekkel bővül a nyelv. Az, hogy a példaként említett szavak Kemény Ádám egyéni ízlésének nem felelnek meg, nem nyelvi-nyelvészeti, hanem esztétikai kérdés. A be- igekötő bizonyos szavakban kiszorít más igekötőket (begyorsul, belassul, beelőz), más szavakhoz kapcsolódva viszont új árnyalatot hoz létre (beszól, benyom/ betol ’megeszik, elfogyaszt’, benéz ’tévesen állapít meg’). Kemény azt is kifogásolja, hogy a köznyelv keveredik tájnyelvi vagy szaknyelvi elemekkel. Szerinte például a reptér, a kirúgják és az elkapják (ú. m. tolvajt) szavunk nem a köznyelv része. A szerző valószínűleg úgy gondolja, a köznyelvi norma szerint ezeket így kellene írni és mondani: repülőtér, elbocsátják, elfogják. Részben igaza van, hiszen a kirúgni mint ’eltávolítani’ durva, a reptér és az elkap mint ’valakit rajtaütésszerűen elfog’ bizalmas stílusminőségű szavak. Az újságíró/hírolvasó ez esetben stílustörést követ el, adott stílusú szövegkörnyezetben oda nem illő szót használ. A köznyelv mint az általánosan művelt ember választékos nyelvváltozata szabvány nyelvváltozat, tehát követendő, betartandó, s mint ilyen, ideális. Egy eszményi norma, nem pedig kizárólagos hatályosság.

A nyelvművelő nem várhatja el a nyelvhasználótól, hogy az írott nyelv szigorú grammatikai szabályait tökéletesen alkalmazza a mindennapos beszélt nyelvben. A nyelvművelőnek irányt kell mutatni, nem pedig előírni. A köznyelv vagy a sztenderd nyelvváltozat pedig sosem elszigetelten, steril formában fordul elő, mindig keveredik területi és társadalmi nyelvváltozatokkal, hiszen a nyelvhasználatot befolyásolja a nem, az életkor, az iskolázottság, a településtípus, a foglalkozás, az ingázás, az etnikum, a nemzedékek közötti mobilitás. Nyelvjárásaink ráadásul visszaszorulóban, sőt eltűnőben vannak. Hangsúlyozni, mi több, terjeszteni kell tehát, hogy a nyelvjárást beszélő nem hibás nyelvhasználó!

Kemény érvei és példái vagy eleve hibásak, vagy a nyelvhasználó tévesztésére, stílustörésére példák, nem a nyelv romlására. Nyelvünk nem romlik, hanem változik, fejlődik úgy, hogy bizonyos szavak, kifejezések archaikussá válnak, majd kikopnak a köztudatból, más szavak eredeti jelentése elhalványul, s egy újabb jelentés válik elsődlegessé, ritkább esetben pedig a nyelvi rendszerben történik kisebb módosulás. Ezzel párhuzamosan azonban új elemek kerülnek a nyelvbe, új belső keletkezésű szavak terjednek el, hiszen a nyelv nemcsak sokszínű és változatos, hanem változékony is. Tény, hogy az utóbbi évtizedekben a változás felgyorsult. Kemény Ádám példái közül egyetlenegy sem akadályozza a kommunikáció sikerességét, a megértést. Nem beszélhetünk tehát nyelvromlásról. Tanácsként pedig azt mondhatom: a nyelvet nem védeni, hanem ápolni kell.

A szerző az Anyanyelvápolók Szövetségének a tagja