„Pedig kultúrtörténeti szempontból jó helyen állunk” – szögezte le az egykori költő. „Kultúrtörténeti szempontból azon az oldalon állunk, melynek igazsága végül győzedelmeskedik... Gondoljunk csak az Antigonéra, melyben Kreón, ez a magát nagynak tartó király, nem engedi Polüneikészt eltemetni... Vagy gondoljunk Iszménére, erre a jó szándékú, de akaratgyenge jellemre, aki hiába ismeri az erkölcs és a hagyomány által kijelölt igaz utat, nem mer szembeszegülni a hatalommal. Gondoljunk rá, és aztán csöndben vonjuk le a következtetéseinket.”

Rá gondolunk, és levonjuk szomorú következtetéseinket. Kevésbé rossz időkben, amikor Magyarország vezetői még nem a „térdüket csapkodták a nevetéstől az »abszurd komédia« láttán”, felelőtlenül és igazolhatatlanul tovább élezve az amúgy is feszült magyar–román viszonyt, Szőcs Géza nem tett volna úgy, mintha nem értené közel két és fél ezer éve halott kollégájának, Szophoklésznek a drámáját.

A valamikori költőnek még nem a nyilas Nyirő Józsefet kellett, minden tisztességes ember megszégyenítésére és sok százezer halott meggyalázására, a Nemzeti alaptanterv keretében olvasnia, ő még olvashatta, tanulhatta, megérthette az Antigonét. Szophoklész drámájában nem Thébai népgyűlése (vagy annak elnöke) akarja eltemetni Polüneikészt Argoszban (vagy az argoszi hatalom Thébaiban), hanem kétségbeesett húga próbálja eltemetni a bátyját; az istentelen paranccsal szembeszegülve megadni neki a mindenkinek kijáró végtisztességet.

„De Polüneikészt,

mert elhullt vesztett ügyért,

Ilyen parancs fut szét

a város népe közt,

Hogy eltemetni,

sem siratni nem szabad,

Hagyják, heverjen ott

megkönnyezetlenül,

A dögmadár kívánatos

zsákmányaként…

Őr: Beszélek én;

a holttestet, ki, nem tudom,

Imént homokkal hintve,

szent szokás szerint

Megtéve mindent,

eltemette s elszökött…

Ím, itt e lány, a tettet

ő követte el…

Mit mondjak még.

A férfit ez temette el…”

(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)

Legalább a görögök óta tudjuk (de tudhatnánk már az egyiptomiaktól is), hogy a halandónak joga van az anyaföldben nyugodni, hogy a hozzátartozónak joga és kötelessége is tisztességgel eltemetni halottait. Ez nem (csak) keresztény szokás, hiszen már Krisztus előtt legalább négyszáz évvel megbűnhődött, aki vétett ellene, még ha a tanulatlan magyar jobboldali sajtó szemforgató módon azt állítja is, hogy a románok a keresztény szokásjognak álltak ellen.

A román hatóságok nem azt akadályozták meg, hogy a család szülőföldjén eltemesse a Franco Spanyolországában meghalt erdélyi magyar embert, hanem a provokációt, hogy a román helyhatósági választások előtt, magyar állami segédlettel, a Fidesz és a Jobbik parlamenti többségének akaratából és prominenseinek közös jelenlétében, hivatalos magyar aktusként eltemessenek egy olyan írót és politikust, akinek műve miatt minden jobb érzésű magyar embernek szégyenkeznie kell.

„Itt állunk most mi, és ugyanaz a dilemmánk, mint Antigonénak”, mondta az államtitkárrá lett költő, miközben a parlament elnöke és a mögötte felsorakozó jobboldali és szélsőséges pártok, farizeus módon, egy kegyeleti aktust, egy ember maréknyi hamvát akarták felhasználni egy másik nép és saját polgártársaik megalázására. Nyirő József – nézeteit ismerve – talán helyeselte volna, ami hamvaival történt.

A szerző történész