Kettészakadt Magyarország: mítosz vagy valóság?
A kiindulópont – azt hiszem – helyes; a könyvben felvetett tézisek érdemesek a továbbgondolásra, új szemléleti keretek kialakítására. Valóban végérvényesen és végzetesen kettészakadt-e Magyarország? Vagy semmivel sem jobban, mint a mintának tekintett nyugati országok? Érdemi válaszokat kell keresnünk, máskülönben a kétségkívül létező (de nem végzetszerű) kettészakítottság enyhítésére nem lesz esélyünk.
Jó dolog vágyakozni egy élhetőbb ország – értsd: a kettéosztottság megszüntetése – után, ám ahhoz, hogy Magyarországon bármi is megváltozzék, először is másként kell közelítenünk az egész jelenséghez, azaz nem elegendő, ha az itthon megszokott gondolkodási keretek között szemléljük a dolgot. E keretek zárt gondolkodási sémákhoz kötnek minket. Leegyszerűsítve: a jobboldal „nemzetközpontú”, a baloldal „makrogazdaság-központú” gondolkodási sémákban mozog, s ezek az elmúlt 22 évben, többé-kevésbé reménytelenül hadakoztak egymással.
Most épp a „nemzetközpontú” gondolkodási keretek vannak „hatalmon”, de bizonyosan jön majd a másik „hatalmi” gondolkodásmód is, ám – az eddigi tapasztalatok alapján – ezen gondolkodásmódok váltógazdálkodásában nem találunk megfelelő kitörési perspektívát. Ezek ugyanis egyoldalúan jelencentrikusak, úgy akarnak megoldásokat találni, hogy politikájukat pragmatikusként elképzelve igyekeznek elszakadni a történelemtől. Márpedig – s ez fő tézisünk – a sikeres politika csak történelmi alapokon állhat!
Ettől a kijelentéstől ne ijedjünk meg, nem régi dolgokat szeretnék viszszaperelni. Csupán arra utalok, hogy a történelem minden ország jelenében fontos szerepet játszik, sőt még tovább mehetünk: a mai hazai viták nem kis részben történelmünk különböző periódusaiban kialakult struktúrákról, ideológiákról és eszményekről szólnak.
A fejlett nyugati társadalmakban a közélet különböző fórumain temérdek vitát találunk a történelmi múltban kialakult értékekről, és e viták szerepe éppen a történelem folyamatos értelmezése és átértékelése. Magyarországon viszont a történelem mostohagyermek; nem forrása érdemi, ha tetszik elvekről és eszményekről folyó vitáknak. A magyar történelem valójában egyetlen szempontból releváns: a mai megosztottság előképeként. A politikai táborok reménytelenül küzdenek, hogy felmutassák saját „különbejáratú” múltképüket, és a jelekből ítélve semmit nem gondolnak arról, hogy a múltból másfajta tanulságokat is leszűrjenek.
A kormányoldal felül akarja vizsgálni a szerinte egyoldalúan a balliberális oldal érdekei szerint továbbélő múltat, és e szándék jegyében – eltávolítva például a Kossuth térről Károlyi Mihály szobrát – a szimbolikus szférát is átalakítja. A balliberális tábor – mit is tehetne mást – az egész jobboldali akciót a régi Magyarország visszaépítéseként és az 1990 utáni alkotmányos konszenzus felrúgásaként, a köztársaság lerombolásaként értelmezi. Ezzel szemben pedig 2014-re meghirdeti a Fidesz nélküli majdani negyedik köztársaság felépítésének stratégiáját.
Jó lenne azt mondani: ezek csak átmeneti párttaktikák, s majd – talán rövidesen – eljön az ideje egy másfajta, együttműködő politikának. Csakhogy az egymást kizáró pártpolitikai logika korántsem az elmúlt 22 év sajátossága. Ez a magyar párttörténelem jórészt változatlanul ismétlődő karakterjegye, amellyel a magyar politikai hagyomány jó régen elkanyarodott a nyugat-európai „kettős” (versengő és együttműködő) hagyománytól.
A nyugattal ellentétben mi csak – fogalmazzunk nagyon udvariasan – a versengést tanultuk meg; ők (másfajta történelmi fejlődésük folytán) az együttműködésben is gazdag tapasztalatokra tettek szert. Ebből levezetve: nem azért nincs együttműködés a mai magyar politikában, mert a magyar politikusok erre eredendően alkalmatlanok, hanem azért, mert a történelmileg internalizált minták erősebbek, mint korábban gondoltuk, és kiélezett helyzetekben (mint amilyen a mai is) ezek a minták válnak dominánssá.
Börcsök Mária bölcsen figyelmeztet: „Nemzeti egység történelmünk során sohasem létezett, mint ahogy más népeknél sem”. Igen, ezt fontos hangsúlyozni. Nyugat-Európában sem volt soha belső egység, csakhogy ott ki tudott alakulni a különbségek megvitatásának egy normális és a rivális felek által intézményesített rendszere, amelyben a kibeszélés természetessé és folyamatossá vált.
Az 1990 utáni Magyarországon ellenben csak a verseny intézményes háttere teremtődött meg (úgy-ahogy), de mind a mai napig nem alakult ki a történelmi kettéosztottságot felülírni szándékozó együttműködés intézményrendszere. Mindezt a „regionális” különbséget mi a Méltányosság Politikaelemző Központban – a témáról szóló nemzetközi kutatások fogalmait alkalmazva – a nyugati „merev” és kelet-közép-európai „laza” társadalmak különbségeként írjuk le.
Magyar olvasó számára talán meglepő lehet a nyugati társadalmak merevségéről beszélni (a magunk régiójának lazasága talán már ismerősebb), ám ha amerevség alatt elsősorban erős és masszív intézményeket, követendő és követett szabályokat értünk, akkor már nem is olyan meghökkentő ez a fogalom. Úgy vélem, a mai Magyarország egyik nagy történelmi terhe az ilyen „merev” strukturális hagyományok hiánya, ami szinte predesztinál minket a „laza” történelmi kettéosztottság továbbvitelére, s arra, hogy – minden nekibuzdulás és jó szándék ellenére – ne tudjunk nyugatias országgá válni.
A magyar történelem tehát itt élesen eltér a nyugatitól, de nem úgy, ahogyan ezt interpretálni szokás. Való igaz, hogy történelmünkben állandó a megosztottság, de nem a keleties-nyugatias, vagy a népi-urbánus ellentét itt a lényeg. Ennél a helyzet sokkal bonyolultabb. Érzékelte ezt már a XX. század elejének nemzedéke is; nem véletlen, hogy Babits 1927-ben – igaz, a „kettészakadt irodalomról” értekezvén – „komplikált meg nem értésekről” beszélt, amelyeknek áthidalását egy újfajta, teljesen őszinte és nyílt beszédmódtól remélte.
A mai politikai kettészakadás talán nagyobb, mint a XX. század elején volt, és ma is nagyon ránk férne egy újszerű beszédmód. De ne legyen illúziónk: a politikában a hagyományok döntenek. Ha a hazai politikai hagyományban hiánycikk az együttműködés, akkor ugyan mitől várjuk, hogy ma egyszeriben belátóvá és együttműködővé válnak a politikusok?
Ebben a tradícióban – mint Börcsök Mária könyvéből is kiderül – a pártharc és pártütés az állandó elem, a gazdasági dimenzió és teljesítmény pedig roppant halovány. Halaszthatatlan feladat tehát annak vizsgálata, hogy mi gátolta évszázadokig és mi gátolja ma is újfajta politika- és társadalomszervező mechanizmusok megerősödését. Nem az a különbség, hogy más országok ne lennének megosztottak!
De közülük azok, amelyekhez hasonlítani szeretjük magunkat, megtanulták, hogyan tegyenek szert a megosztottság mederben tartásának képességére. Ehhez saját történelmükből nyerték az erőt, ami egyben fel is jogosította őket ennek a történelemnek a folyamatos felülvizsgálatára. Ezzel szemben mi valójában félünk a történelemtől. Az egyik tábor mitizálva borul le előtte, a másik legszívesebben kilépne belőle. Egyik sem tartható, mert nem nyugati stratégia. Mint ahogy a jelenre fixált pragmatizmus sem.
A magyar politika megosztottsága tehát egyfelől nem végzetes adottság, másfelől viszont csak úgy csökkenthető, ha megértjük, miért alakult ki és miért ilyen eleven. Ehhez kell a történelem, amit nem „elhallgattatni”, hanem „beszéltetni” kell. Ahogy azt ikonjaink teszik, Nyugat-Európában.
A szerző politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója
