Vonul a magyar ifjúság, a kimutatások szerint legelőbb is Angliába, Németbe, Osztrákba, fel, északra, mindegy hová, csak el innen, el, akárminek. Nemcsak orvosnak, ápolónak, mérnöknek, szoftveresnek, de elsősorban pincérnek, mosogatónak, kenyereslánynak, kifutófiúnak, pizzafutárnak, rakodónak, árufeltöltőnek, bolti kisegítőnek, bébiszitternek, kertésznek, utcaseprőnek, kukásnak; érdekes, hogy rabszolgát, cselédet, csicskát senki se mond, ám ha kell, vállalja, és miért ne tenné.

Nagy kaland ez, bele az ismeretlenbe, hiszen a külföldre távozóknak csak három százaléka dolgozott előtte is idegen országban, ráadásul az egyharmaduknak nyelvvizsgája sincsen, nem mintha ez olyan nagyon számítana, mondjuk, egy Valencia melletti ültetvényen marokkói, maláj meg román napszámosok között, narancsszedés közben.

El innen, el. Kormányszóvivőknek mondom, hogy nincs veszve semmi, sőt kommunikációs szempontból kifejezetten biztató a helyzet: az ifjúságot ugyanis januárban is felmérték, akkor az Ipsos, és akkor még a fiatalságnak több mint az egyharmada képzelte az életét, egzisztenciáját külföldön; nyilván az eltelt öt hónap tette világossá sokak számára, hogy érdemes itthon maradni, mert soha nem látott prosperitás vette kezdetét.

S csakugyan, fülünkben cseng még a belügyminiszter minapi beszéde a lehetőségekről, hogy például a rendőrség valósággal tisztítótűzön ment keresztül az utóbbi időben, van újra becsülete a mundérnak, és a kör csak tágulni fog a jövőben, mert a biztonsági őrök és a testőrök után a polgárőrök, a halőrök, a mezőőrök, a vadőrök, a természetőrök és a vagyonőrök is újabb jogosítványokat kapnak, s ha azt vesszük, hogy előbb-utóbb a nemzetőrök is megjelennek, akkor hamarosan csupa őrmagyar őrzi majd az országot, már ha marad még egyáltalán őriznivaló.

„Hazajövök a gyerekekkel.” Ide ugyan nem, felelem a lányomnak, és csak utólag veszem észre, hogy az anyám hanghordozásával. Amikor először nősültem, alig húszévesen, akkor mondta anyám, hogy rendben van, elmehetek, de többé már csak mint vendég térhetek vissza. Válás után aztán vagy öt évig ültem a nyakán, sűrű, nehéz évek voltak, szabályos háború, megtiltotta, hogy eltartsam.

Szó se lehetett, hogy beszálljak a rezsibe, a piacon nem engedte, hogy legalább a krumplit én fizessem, úgy kellett mosóport, öblítőt, füstölt combot, egész tyúkot hazacsempésznem, és hazudnom, hogy kaptam, egyedül a telefonszámlát engedte fizetni, mert ki nem állhatta, hogy órákig beszélgetek.

Az utolsó korosztály vagyok, amelyet felnőttkorban is támogattak a szülei, ezt adnám tehát én is a gyerekeimnek. Ám én nagyobb tétben játszom: amikor kimegyek a lányomhoz, nem engedem, hogy a repülőjegyet fizesse, itthon a vendéglőt, strandbelépőt; érzékenyebb vagyok erre, mint egykoron az anyám, és nem is merő önzetlenségből, van ebben némi menekülés, jaj, csak ki ne derüljön, hol is van az én igazi helyem, státusom.

A lányom is válik, volna helye nálam a gyerekekkel, de tudom, hogy ha hazajönne, azonnal rendezkedni kezdene, újat, szebbet akarna, vagy csak egyszerűen mást, persze ragaszkodna hozzá, hogy mindent ő finanszírozzon, megtehetné, mert megtalálta Svédországban a számítását, ám két perc nem telne el, és ki nem állnánk egymást, belekötnék a mozdulataiba, a gesztusaiba, pont amik miatt órákat gondolok rá, amikor nincs itthon.

Pedig dehogyis erről van szó. Válik, tehát szabad lesz. Csak éppen állása van odakint, szokásai, rigolyái, jól bejárt útjai, reggel a felhők állásából látja, milyen lesz a napja, mondhatni saját svéd felhői vannak, továbbá jó néhány mozdulata, amivel a szomszéd felé int, vagy a haját igazítja a tükör előtt, ezeket már kint vette fel; minden oda köti, plusz a két gyerek, a folyékony magyartudásuk ellenére.

Nagy önáltatás az, hogy fogjuk magunkat, kimegyünk, jól megszedjük magunkat, majd hazajövünk, és minden ugyanúgy megy tovább. Aki egyszer elment, az elment, azt nem lehet visszacsinálni; vigyázat, ez még a régi világ kötése! Az újnak nem kötése, taszítása van. Olvasom, hogy nagyjából százezer magyar dolgozik ma külföldön, s évente másfél-kétezer diplomásunk próbálkozik a hazajövetellel, ám nem nagyon kellenek: a hazai beilleszkedésüket segítő civil szervezet szerint vagy az a baj velük, hogy túlképzettek, vagy az, hogy túl önállóak, a hazai főnökök félnek tőlük, hogy vetélytársak lesznek, ezenfelül roppant gyanúsak, hiszen nyilván nem véletlenül hagyták ott az állásukat, biztos rosszul dolgoztak, ehhez jön még a kisebbségi érzés, hogy ezek bizonyára mind vagyonosak, a gazdag ember pedig rossz munkaerő, beképzelt, pökhendi.

S persze a fogadóközeg, Magyarország: az állásinterjúkon már az első kérdés az, hogy mikor akar szülni, és hogy milyen vallású az illető; elég ha valaki három évet élt külföldön, ilyen kérdések után azonnal rájuk vágja az ajtót, és megy vissza, ahonnét jött.

Ebbe az országba csak mint valami víkendházba jó hazajönni, egy idő után gyorsan tovább kell állni. Azt mondja a családsegítő szolgálatok egyesületének elnöke épp e lap múlt pénteki számában, hogy „megjelentek olyan diplomás emberek, akik letagadják a végzettségüket csak azért, hogy árufeltöltői munkát kaphassanak”.

Ez azért merőben új. Hazugságra kényszerül tehát a diplomás ember abban az országban, amelyben országos vezetők, akik nem mellesleg igényt tartanak országos tiszteletre, doktorit, diplomát, nyelvvizsgát hazudnak. Állását veszített, két nyelvet beszélő vegyészmérnök tagadja le a diplomáját, lapít, sunyít és rókaúton jár, és ha kérdezik, lehajtott fejjel válaszol, nehogy kiderüljön, hogy esetleg értelem fénylik a szemében, hogy tud, mert az kizáró ok, és nemcsak az árufeltöltésben.

Akkor milyen hazája ennek az embernek ez az ország? Milyen haza az, amelyben nem lehet megalázottság nélkül dolgozni, tanulni, méltóságot megőrizve létezni, ahol nap nap után gázolnak bele az ember legmélyebb érzelmeibe?

Amikor a nagybátyám ötvenhatban diszszidált, két évig nem írt egy sort sem. Akkor aztán érkezni kezdtek a levelek, benne fényképekkel: a nagybátyám Manhattanben, a nagybátyám New Jersey-ben, a nagybátyám Friscóban és Los Angelesben, és mindannyiszor makkegészségesen, frissen, üdén és mindig nagy, széles, fecskeszárnyú Chevrolet-re támaszkodva; vittük körbe a házban a fényképeket, na, itt van a Béla, tessék megnézni, mire vitte Amerikában.

Harminc évvel később derült ki, amikor kint jártam nála, hogy hazugság volt az egész. Hosszú évekig alkalmi munkából élt, még parkett-táncos is volt egy magányosok klubjában, de rendületlenül küldte a hamis fényképeket, és mi itthon boldogok voltunk, hogy lám, nem vagyunk elveszett család, és tán épp ettől a hazugságtól élték túl nagyszüleim azokat az éveket.

Azóta sem olvastam olyan amerikás magyarokról, akik nem vitték semmire; magyar ember külföldön minimum kőgazdag vagy Nobel-díj-esélyes, de hát mint tudjuk, mi különlegesen tehetséges nép vagyunk. Miként romániai magyar vendégmunkás levelét sem tette még közzé senki, hogy drága szüleim, itt dolgozom feketén egy békési paprikaföldön kenyérért, szalonnáért, két liter kannás borért, este a disznóólban alszunk nyolc társammal, Áron bátyámat most vitték el csicskásnak a szomszéd birtokra, csókol fiatok, Ábel.

Amit csak azért említek, hogy rögzíthessük: jó az, ha a gyerek kint van, messzi földön, és csak vendégségbe néz haza. Az embernek épp elég volt kamaszfejjel látnia, hogy az apja dehogyis óriás, napról napra felzabálja az ő méltóságát is a világ, most még vén fejével az erősnek és strammnak hitt fiát kellene naponta kiszolgáltatva látni; nem az abortuszpirula meg a nyitott házasság, ez tép darabokra minden családot. A HVG című hetilap cikke szerint ma 300-700 ezer forintba kerül Budapesten egy koporsós temetés.

– Hazajött Irénke néni meghalni – mondta anyám még a nyolcvanas évek végén, amikor nevezett asszony húsz év után hazatért Svájcból, s rá két hétre csakugyan meghalt.

– Na, gyerekek – fogjuk majd mondani kötelességszerűen, amikor már nyilvánvaló lesz, hogy eljött az idő –, akkor most csomagolunk, van egy kis dolgunk külföldön, vigyázzatok magatokra.

Ennél többet mi már nem nagyon tehetünk.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa