Nem sokkal előtte Borsod megyében egy négygyermekes közmunkást kilenc forinttal fizettek ki, igaz, neki banki átutalással jött a pénz, míg a pétervásárai férfinak borítékban adták át.

Sajnos nincsenek videofelvételeink arról, hogy milyen arcot vágott a pétervásárai közmunkás, amikor meglátta a borítékban a tíz forintot, de el tudjuk képzelni. Mindenesetre amikor a hetvenes években mosodában dolgoztam, a fizetésnapi borítéknyitáskor már a mosómester arcáról le tudtam olvasni, hogy mikor borítja rá az asztalt a bérszámfejtőkre, s ha kell, az egész főnökségre, mert a Kádár-időkben a fizetés szent volt: a dolgozónak, akárki is az illető, hiánytalanul meg kell kapnia a pénzét, mégpedig a jelzett napon, olyan nem volt, hogy majd holnap, vagy pláne a jövő hónapban, s hogy most csak a felét tudjuk fizetni, aztán majd tessék érdeklődni.

Jó, lehet ezt a nem létező munkáshatalom képmutatásának nevezni, de szeretnék én ilyen képmutató viszonyok között élni ma is; más most hirtelenjében nem is jut eszembe abból az időből. Ilyen szempontból teljesen indifferens, hogy miként jött ki a tízforintos heti bér, hogy van-e az illetőnek gyerektartása, hitel- és köztartozása, amit le kell vonni, netán összetört a közmunka során öt kapát, három ásót és két munkavezetőt, tudniillik a tízforintos heti bért nem lehet megmagyarázni, tízforintos fizetés egyszerűen nem létezhet.

Ha ez az ország nem volna allergiás a saját szegényeire, akkor emlékeztetném arra, hogy van a rászorultságnak olyan foka, amikor nincs helye mérlegelésnek, az éhezőnek tudniillik mindig igaza van, függetlenül az előéletétől, a bőrszínétől és a vallásától; legalábbis ezt verték az ember fejébe még gyerekkorában, egyébiránt a hittantanárai is, akik ha ma élnének, szégyellnék, hogy olyan egyházhoz tartoznak, amelyik az éhezők módszeres megalázását szó nélkül hagyja.

Az éhezést azért említem, mert a legfrissebb hír szerint a Borsod megyei Rakacán, ahol teljes a munkanélküliség, és még közmunkára sincs lehetőség, annyira eladósodott az önkormányzat, hogy az egész faluban senkinek se fizettek segélyt, az emberek a napokban a polgármesteri hivatalhoz vonultak, s néhányan az épülethez láncolták magukat.

Mi történik ilyenkor Magyarországon, már az obligát cigányozáson túlmenően? A helyszínre siető szocialista képviselők éhséglázadásról beszélnek, s körbetelefonálják az országos sajtót, mire a kormány napilapja azzal reflektál, hogy szó sincsen lázadásról, a helyszínre vonult rendőrök egyetlen atrocitásról sem számoltak be, az egészből legfeljebb annyi igaz, hogy az egész falu éhezik.

Amely tény viszont, amint az tudvalevő, nem éri el az ingerküszöböt. Igaz is, miért érné el? Épp a héten tudtuk meg, hogy a magyar nemzet eleve győztes nemzet, hiszen ezer éve létezik, ami már önmagában győzelem, s „az elmúlt két év kormányzása ennek a ténynek a nyílt bevallására épült”; íme egy újabb alapvetés, ami irányt mutat a jövőbe.

Ha azt veszem, hogy Rakaca több mint hétszáz éves település, továbbá, hogy a szakvélemények szerint az emberi szervezet okos energiabeosztással akár tíz-tizenkét héten keresztül is kibírja élelem nélkül, Rakaca még legalább nyár végéig garantáltan sikert sikerre halmoz.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa