Az EU-tól elfordulók többségben vannak. Ha Lengyel László ezen megfogalmazása szerintem nem is pontos, mert a hangos ellenzők mellett a számban jóval nagyobb hallgató többség is van, mindenesetre utal arra a jelenségre, hogy az EU támogatói eddig nem voltak képesek az ellenzőknek bemutatni magatartásuk lehetséges hatásait. (Lengyel László: Helyzet és kiút, Népszabadság, 2012. február 11.)

Az EU elutasításának következménye pl. a 10-20 százalékos vámok újbóli bevezetése (ezáltal a versenyképességünk elvesztése), az ebből fakadó munkanélküliség, a költségvetési hiány jelentős megugrása, vagy pl. az, hogy a magyar határokat csak vízummal lehet átlépni, a kényszerből bevezetendő devizarendelkezések, amelyek megfosztják a polgárt a valuta szabad használatától, hogy csak néhány „eredményt” említsek. Kül- és gazdaságpolitikailag az EU-n kívüli világ számára is közömbössé leszünk, mert Budapest csak EU-ugródeszkaként értékes.

Sajnos az EU ellenzőinek táborát a kormány politikája hizlalta, és ez a folyamat ma is folytatódik. A Nyugathoz tartozásunk sokszori lebegtetése, kétértelmű utalások, a „szabadságharc”, a barát-ellenség fekete-fehér világkép vezetett ehhez, és ezt a mai kényszerhelyzetünkből determinált „engedékeny” kormányzati politika sem helyezte hatályon kívül.

A mai helyzetben égetően fontos országunk jó külföldi megítélése. Külpolitikánk érdekérvényesítési képességét azonban jelentősen befolyásolja a kettős beszéd: a „Ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok” elv korántsem a múlté, és Navracsics Tibor európai parlamenti szereplésében éppúgy tetten érhető volt, mint Orbán kemény hangú, belföldnek szánt március 15-i EU-ellenes kinyilatkoztatásaiban, miközben a Barrosónak közvetlenül előtte írt levél egészen más hangvételben fogalmazódott. E kettős beszéd katasztrofális hitelvesztést eredményezett, és ma már külföldi befolyásunk szerény lehetőségeinkhez képest is minimális. Megkérdőjeleződik a szándék komolysága és az is, hogy az esetleges tettek ilyen körülmények között meddig maradnak érvényben. Ez a helyzet az eredményes magyar érdekképviseletet nagymértékben nehezíti, a magunk ellen gerjesztett ellenszenv semlegesítését szinte lehetetlenné teszi.

Továbbá: hogy lehet ezt a nemzeti jelzővel megkülönböztetett „rendszert” a határokon túl képviselni, ha nincs külpolitikai stratégiánk? Rövid távú, napi politikai eseményektől determinált kézi vezérlésű taktikázás folyik, amelyben nem tudja senki, beleértve még a minisztereket is, hogy holnap mi lesz a napirenden, milyen vargabetűk következnek. A nagykövetek teljesítményét a bírálóknak írt olvasói levelekben mérik, a külügyét azon, miként tudja a Nyugat-idegen pálfordulásokat kompenzálni. (Nem tudja.) A kormányzat külföldi sajtó- és interjúhadjárata eddig nem hozott eredményt, sőt sokszor erősítette egy az EU-tól távolodó ország benyomását.

Egyetértek Lengyel Lászlóval, hogy a külpolitikánkat újra kell vitatni, azonban a kritériumokat másképpen látom. A NATO-ban és az EU-ban (minden szabadságharc és kétértelműség ellenére) integrálva vagyunk, és ez a magyar külpolitika első és legfontosabb stratégiai pillére. Itt a kettős beszéd, sejtetések, félreérthetőségek helyébe az egyértelmű igenlésnek kell lépnie. Ez nem jelentheti a saját álláspont hiányát, így pl. külföldi jelenlétünk (pl. Afganisztán, Irak) ráfordítás-haszon korrelációját komolyan felül lehetne vizsgálni.

Meg kellene határozni, hogy mit akarunk tagságunkkal, egyértelmű pártállásunkkal elérni, mi Magyarország (kisszámú) érdeke, és ezt kell a napi politika aprópénzére váltani. Ezen belül már lehet érdeket érvényesíteni, ekkor már „tudja” az apparátus, hogy mi a tennivalója, és cselekedni is képes, ha az ahhoz szükséges eszközöket is megkapja. (Ma ezek sem állnak rendelkezésre. Nincs pénz a hatékony érdekképviseletre, mert igen költséges, elavult struktúrájú és nagy létszámú képviseleteink vannak. Bécsben pl. hivatalosan 17 diplomata, ezen belül egy protokolltanácsos!!!, valamint további három nagykövet emészti fel a pénzt.)

A második pillér a szomszédságpolitika, ami szerintem nem a nemzetiségi kérdés. A szomszédokhoz való viszonyt ma a nemzetiségi kérdés határozza meg és okoz ezért – szükségtelenül –olyan feszültségeket, amelyek éppen a kisebbségre hatnak vissza kedvezőtlenül. (Ennek oka, hogy nemzetiségpolitikánk hosszú idő óta a napi belpolitika függvénye.) Az elzászi, belgiumi, dél-tiroli németek közvetítő hídként érték el mai politikailag problémamentes létüket, a hivatalos Budapest azonban az ilyen irányba induló szlovákiai Hidat kiközösítette, pedig a többségi nemzet nélkül vagy éppen vele szemben a nemzetiségek sorsa nem fog jóra fordulni.

A nemzetiségeknek akkor megy jól a sorsuk, ha államuknak is jól megy, ha az „anyaországuk” és saját országuk kapcsolata jó, ha nem félnek az „anyaország”-tól pl. Trianon lebegtetése, napirenden tartása miatt. Vagy az autonómia értelmezésének nyitva tartása miatt, ami külföldi olvasatban az önrendelkezési jog, majd ezt követően az elszakadás felvetéséhez vezethet. A kisebbség érdekeit csak annak tagjai határozhatják meg, ami kizárólag befolyásmentesen realizálható, viszont ma nem ez a helyzet.

A mai nemzet és állam közötti fogalmi egyenlőségjelet fel kell oldani. Budapesten pl. 52% magyar szavazóval nem nemzeti, hanem magyar kormány van, hiszen nem a nemzetet, hanem Magyarországot képviseli. A NAV neve ugyanilyen félrevezető, hiszen nem a nemzettől szedi be az adót, és a példákat sorolni lehetne. Ha a magyar kisebbségek túlélését akarjuk biztosítani, akkor ezt csak és kizárólag a kisebbségekkel és kormányaikkal karöltve, közösen, nem pedig konfrontálva érhetjük el. Valójában az unión belüli határok jelképessé válása, az EU-integráció a végleges gyógyír erre a kérdésre.

Az egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen nyugati beágyazottságunk mellett jól átgondolt és hosszú távú kezdeményezésekre is szükség van más irányokban is. Ez lehet Kína, India, Közel-Kelet, Törökország, de tisztában kell lenni ezen országok tényleges szándékaival és azzal is, hogy számukra csak EU-tagként vagyunk érdekesek.

Elméleti műhelyek bármilyen jó külpolitikai stratégiái is csak annyit érnek, amennyit ebből a hatalom hajlandó realizálni. Ha a politika és mai kommunikációs „technikája” nem változik, semmilyen stratégia nem segít, tekintélyünk és ebből adódó mozgásterünk lehetőségeinket továbbra is mélyen alulmúlja.

A szerző a politikatudományok kandidátusa, író