Ám, a sajtószabadságról szóló vita nemcsak a hatalom érveinek silánysága okán impotens, hanem mert a sajtó szabadságát önmagában számon kérni ma már karikatúrája a XVIII–XIX. század lelkes polgári követelésének. Ez ugyanis a szabadság, egyenlőség, testvériség elvont „szentháromságához” illesztette oda mindig a nagyon is gyakorlati követelést, a sajtó szabadságát. Mint a demokrácia konkrét alapkövét. A sajtó ugyanis sohasem volt, nem is lehet szabad a médiánál sokkal tágabb értelmű nyilvánosság teljes szabadsága nélkül. Másfelől anélkül, hogy a polgárok ne igényelnék a saját tájékozódásuk és beleszólásuk jogát a közügyekbe.

A közélettel szemben közönyös embert nem visszahúzódónak, hanem semmirevalónak tartjuk – mondja Periklész. Igaza lehet, de mi mégsem követjük. A közügyekről szóló közgondolkodás ugyanis húsz év alatt szétmállott. Lassan nincs honnan visszahúzódni. A magyarok többsége néma. Csalódott a demokráciában. Elvesztette hitét abban, hogy befolyásolni tudja saját és közössége életét. A közönyös polgárt kárhoztatni mégis oktalanság volna: aki a nép hatalmát igényli, nem vetheti meg ugyanazt a népet, mert közügyekben éppen érdektelen. Vigasztaljuk magunkat, hogy még a beteg demokráciák is képesek túlélni polgáraik közömbösségét. A többség amúgy ma vagy kidobná a politikusokat, vagy rájuk hagyna mindent, esetleg meg akarná dönteni a rendszert. Ám, politika nélkül semmi sem fog menni. Ha pedig rájuk hagyunk mindent, annál nagyobb lesz a csábítás, hogy a demokráciát valamely politikai erő autokratikusan kisajátítsa, s öntelten azt gondolja: a polgárok csakis az ő bölcsességére bízták a sorsukat. A „takarodj!” meg erőtlen, amíg nem tudjuk, mit és kit akarjunk a regnáló helyébe tenni.

A mai hatalmat nem elsősorban a sajtószabadság, hanem a demokrácia megcsonkítása miatt kell kritizálni. Azért, mert megveti, semmire sem tartja a demokráciát a sajtószabadsággal együtt, mert minden erővel azon van, hogy az egyén autonómiájára épülő szabad közösséget kisajátítsa. Amíg a polgár erre ismét rá nem ébred, marad a fáradhatatlan cellabeli séta és a kiabálás az ég kékjéről.