Lengyel László vitaindító szövegével szembesülve (Helyzet és kiút, Népszabadság, február 11.) mindenekelőtt egy fontos módszertani dilemmával találom szemben magamat. Terápiás javaslatainak nagyobb részével rokonszenvezek, miközben diagnosztikájában majdnem semmivel nem értek egyet. Juthatunk-e különböző ok-okozati modellekből, értelmezésekből hasonló vagy legalábbis párhuzamos következtetésekre a tennivalókról? Különleges esetekben valószínűleg igen. S a mostani ilyen. A gazdaság és a társadalom mentőorvosi ellátásának módozatairól nincs vitánk.

De eltér felfogásunk a következőkben:

Először. Lengyel Lászlótól eltérően úgy vélem, hogy tartósan lassú növekedési pályára kerültünk. Ennek 2014-ben sem lesz vége. S ez nem a 2001–2011-es eltérésből, hanem az általános rendszerváltási modell helyi, 90-es évekbeli kiszereléséből következik. Kulcspontokon nem 2001-től, hanem már úgy 1992–93 táján rossz döntéseket hoztunk (egyébként csak kis részben saját akaratunkból). De a növekedést nehezítő vagy ellehetetlenítő szerkezet következett a kádári időkből örökölt országmodell kiürüléséből, a külföldi tőkének juttatott szélsőségesen egyoldalú szerepekből, illetve azok túlsúlyából a privatizációnál, a komolyan veendő belső piac és a felhalmozás majdnem teljes hiányából, a korábbi időszak kompetitív magyar ágazata, az agrárszektor leértékelődéséből az európai élelmiszer-gazdaságban, és a modern ágazatokban alkalmazható munkaerő minőségromlásából, sőt az ott hadra foghatók számának csökkenéséből. E strukturális okokra ráépültek későbbi gazdasági és politikai tévedések is, de igazában ezeket egy megokosodó, emberibb arcú új kormányzattal sem lehet egyszerűen felszámolni. S nem hozható vissza a 90-es éveket meghatározó exportkonjunktúra, a könnyen elérhető nemzetközi pénzforrások, és a kölcsönös hit Budapesten és Brüsszelben, hogy akarattal meg némi jó szándékkal ezekkel mégis lehet majd kezdeni valamit.

Másodszor. Ebből következően nem lehetséges a visszatérés sem 1989 politikai utópiájához, és a 90-es évek „jó” gazdasági modelljeihez sem. Sőt, miután ilyen ma is működőképesnek hitt s onnan építkező gazdasági modell nem létezik, nem tudunk a ’89–90-es történelmi-politikai kompromisszumhoz sem visszatérni, mert nem épült köré a rendszerváltás utáni években működő és főleg hosszabb távon fenntartható gazdasági szerkezet.

Harmadszor. Az európai politikai szerkezetek meghatározó módon nem az 1989-es magyar demokrácia helyreállításában utaznak, alapérdekeik inkább három elem körül látszanak kirajzolódni. Mindenekelőtt a „régi Európa” közvéleményének be akarják bizonyítani, hogy képesek valamilyen demokratikus minimum biztosítására az unióban mindenütt. S hogy ehhez még nyers modorú, különutas nemzeti eliteket is meg tudnak nyerni. Emellett szeretnék a nyilvánossággal elhitetni, hogy az európai szabályozás a szűkebben vett magterületeken kívül is működőképes. Mindemellett miközben erősítik az eurózónát, nem nyitnak, ha csak lehet, új frontokat az azon kívüli peremországok rendbe szedésére. Hiszen a görög esetből is látszik, hogy még egy kis gazdaság szanálása is, ha az valahogy a belső magba került, rettenetesen sokba kerülhet. Ehhez az Orbán-kormánynak mindössze néhány szimbolikus, kiépült rendszere szempontjából másodrendű ponton kell engednie. Ha nem (még jobban) önsorsrontó, ezt meg is teszi. Tévelygő, de végül megtért fiúnak lenni mindig kifizetődő. Ez a kiegyezés 2012-ben meg fog történni (erre biztat most Lengyel László is). De megtörténik most a progresszív oldaltól függetlenül is. Ezután, azt hiszem, 2014-ig viszonylagos fegyverszünet állhat be az EU és Orbánék között.

Negyedszer. Ugyanakkor a következő évtizedben az EU-ban vagy legalábbis az EU perifériáján a jóléti állam egyfajta radikális leépítésére kerül valószínűleg sor. Az emberektől valóban sok olyat fognak visszavenni, amit eddig kaptak, illetve nehezen harcoltak ki maguknak. S az ilyesmi hogyan történhetne békésen? A kormányzó nemzeti és áttételesen a nemzetközi eliteknek közös érdekük az amputáció szervezett levezénylése. 1989 után a nyugati szociális és jogi megoldások átvételénél úgy hittük, hogy így belátható időn belül egyesülhetünk az ő jóléti modelljükben. Mára e lineáris felzárkózási modellnek nyoma nem maradt. S ha a jóléti zsilipelés modelljei már nem léteznek, hát akkor nehéz lesz megvédeni vagy visszaállítani az eredetileg azok érdekében kiépített jogi megoldásokat is. Ellenkezőleg. A kormányzati stílus persze közben finomodhat, de ez majdnem lényegtelen.

Ötödször. Lengyel László írásának szakmai részét átszövi egyfajta optimizmus a szakértői kormányok lehetőségeiről. Ma szokás az olasz példa iránt lelkesedni. De hát fél éve működik, s fogalmunk sincs arról, mire lesz képes bármiféle fenntartható gazdaságpolitika beindításában. Bajnaiéknak pedig mentő-, sőt élesztőorvosi feladatokat kellett ellátniuk. Ebbéli működésük akár kiválónak is tűnhet. De az egészségügyről, ugye, mégsem hihetjük, hogy az csak egy nagy mentőszolgálat lenne, s hogy akkor azt most már a mentőlogika alapján kellene mentőorvosoknak átszervezni, irányítani. Egy gazdasági csőd után működhetne egy csődgondnok kormány, amelyet egy ideig talán senki sem zavarna. De itt a politikai rendszer újraszabására kellene a 2010-es belső rendszerváltás akár részleges visszacsinálásához sort keríteni, és erre, már egy erősen ideológiai erőtérben, nem hinném, hogy közpénzeket stabilizáló szakértői kormányoknak igazán mandátumuk lenne.

Hatodszor. A jelenlegi helyzetben, úgy látszik, az azonnali gazdasági és a politikai mozgási lehetőségek szétválnak. A szuverenitás keresése közben Orbán már nemcsak a falig jutott el, hanem néhány ponton a falon túlra is. S ez nyilvánvalóan nem maradhat így, amit – egyelőre ugyan túlságosan is saját arca megőrzésére összpontosítva – a gazdaságban az Orbán-kormány is felismert. Lehet őket még egy kicsit nógatni, ahogy most Lengyel László is megteszi, de hát ez most már nem oszt, nem szoroz.

Sokkal nagyobb a bizonytalanság a hatékony politikai programot illetően. Persze beszélhetünk az állami berendezésben a „mindent visszáról”, ez politikus szájából rendben is lehet. De hát tudjuk, hogy a teljes revízió lehetetlen. Néhány helyen megszólalhattak, meg fognak még szólalni ezután is európai vészcsengők, de számtalan, nekünk nem tetsző területen sajnos nem. Itt már nekünk kell az elfogadhatót kiizzadnunk vagy kialkudnunk. Végül is, a demokráciának is vannak holland, meg, mondjuk, szerb változatai. S magunkat most közelebb navigáltuk az utóbbihoz. Egyébként, ahogy a következő években az EU beemeli a „Nyugat-Balkánt” is, majd tovább gazdagodnak a demokrácia „európaizált” változatai is, s egyfajta puha orbánizmus e környezetben sajnos már nem lesz annyira feltűnő.

Végül, hetedszer. Vélhető megoldás kettő is lehet. Gondolom egyébként, hogy nem 2014-ig, hanem inkább azt követően. Az első kiegyezéses. Kompromisszumok, az Orbán-rendszer logikájának feloldása, de fontos intézményeinek, megoldásainak megtartásával, valamilyen tér biztosításával az új civil erőknek, az ellenzéki pártok visszaerősödésével – mindez már feltehetően Orbán nélkül. De ez nem a mai nap kérdése. Nem puccsra hajlandó csoportokat kell keresni, hanem bárkit, aki hajlandó valamilyen dialógusra. A gazdaságban lehet, hogy ilyeneket könnyebb találni, a társadalmi, ideológiai erőtérben már sokkal nehezebb. A másik a konfrontatív szcenárió, utcai megoldásokkal, rossz esetben némi erőszakkal. Ha az első változat túl lassú vagy elakad, akkor a jelenlegi rendszer alól valóban kicsúszik az ország. A magyar mentalitástörténetből azért az ilyesmire valamennyien ismerünk példákat. A legvalószínűbbnek a két változat valamilyen kombinációja tűnik.

A szerző szociológus