Egy kézmozdulat margójára
Tóth Imre olvasztár bemutatott a parlamentnek, a nemzetközileg ismert jelet használta, jobb kezét a bal karja alá dugta, s fölszúrt vele az égre: ezt nektek! Lehet fintorogni amiatt, hogy nem volt túl szalonképes az éhségmenetben részt vevő munkás. Kivárhatta volna türelmesen, hogyan rázzák le, végighallgathatta volna, hogyan nem veszik komolyan, s kiadhatott volna a végén egy közleményt arról, hogy sajnálatos módon nincs kenyér az asztalán, nincs munkája jó ideje már. S belátható időn belül nem is lesz.
Egyre gyakrabban találkozom tehetetlen káromkodókkal a környezetemben. És a lemondás sóhajával: nincs mit tenni, nem lehet moccanni, nem lesz jobb. A politika az elkeseredett sokaságot azzal, hogy meg lehet élni havi 47 ezer forintból, tovább lökdösi a vázolt kézmozdulat felé. A bajba jutott ember valahogy nem tudja kiszűrni a szónoklatokból a pozitív üzeneteket. Nem elég neki, ha Selmeczi Gabriella minden kedden kommunistázik.
Olvasom egy ismerős üzenetét, kirúgták, mert felháborodott a munkahelyén uralkodó gyilkos állapotok miatt. Igazságos bánásmódot követelt, nem tűrte a felfelé nyalás, lefelé rugdosás ottani módját. Megköszönték az őszinteségét, s a végén a képébe vágták: lakassa jól a gyerekeit igazságokkal. Egy másik ismerős arról értesített, hogy kémkedtek utána a munkahelyén. Elárulja-e a céget? Ok kellett ahhoz, hogy kitegyék: találtak. Egy harmadik azt kérte, segítsem abban, hogy megkapja munkája ellenértékét. Dolgoztatták, s úgy lopták meg, hogy nem fizettek neki munkabért. Mindenki vívja hétköznapi bozótharcát. A cél ugyanaz, mint a vetélkedőn: talpon maradni, nem kihullani a rostán. A helyzet annyiban változott, hogy a bajba jutott embernek mostanában könnyen a fejéhez verik, ő maga tehet arról, hogy elvesztette a csatát. S miközben a rádióban beolvassák a világ ellen küzdő kormány napi diadaláról szóló híreket, a lehetőségek híján maradt ember keserűsége tovább nő. Lopnak, csalnak, hazudnak – sokféle, alacsony és magas iskolázottságú ember így fordítja le magának a felső világ híreit. Nem tud kínjában mást tenni.
Gyérül a környezetemben a „majd lesz valahogy” optimizmusa. Most már olyanok feje felett is megjelent a lecsúszás réme, akik a 2008-as válságot úgy-ahogy átvészelték. Valaki akkor azt mondta, hozzánk nem gyűrűzik be a válság. De begyűrűzött. Ezt tetézi az a politikai és a közbizalmat érintő mélyrepülés, aminek igazán súlyos következményei csak ezután szivárognak le a mélybe. Évekig tocsoghatunk, mire ebből kimászunk.
Ilyen helyzetben nehéz volna azt írni, hogy Tóth Imre csak ne mutogasson a Parlamentben.
