Az Európai Bizottságnak ez a határozata betetőzi az Orbán Viktor miniszterelnök vezette új rezsim elleni, spontánul keletkezett (de időközben megszerveződött, megkeményedett) európai kampányt, amelynek az elemei a magyarországi közvélemény számára nem elég világosak. Ez a homály több okra vezethető vissza. Az egyik paradoxon: a korlátlan utazási lehetőségek és a szinte teljes érintkezési szabadság ellenére a magyarországi közönség nemzetközi, külpolitikai ismereteinek végösszege zérus. A hazai külpolitikai újságírás – nagyon ritka kivételektől eltekintve – értetlenül, tétován botladozik az európai színtéren. A horizont kitágult, de üres. Magyarország ma provinciálisabb, mint a Kádár-korszak utolsó két évtizedében, sajnos. Elszigetelt erőfeszítések ellenére (Lettre, Fordulat, egyebek) a nálunk egykor hagyományosan erős kultúratranszfer és kultúraimport megszűnőben van.

Ezért olyan nehéz észrevenni, hogy a magyar kormányt és az új magyarországi politikai rendszert érő bírálatok egyáltalán nem egységesek. Mind a kormánypárti (s az ettől is jobbra álló), mind az ellenzéki magyar lapok a magyarországi liberalizmus képét vetítik a külhoni bírálókra. Azt képzelik, hogy Nyugaton is fönnáll a neokonzervatív (privatizáló, állambontó, antiszociális) politika és az emberi jogi pátosz elegye. Pedig ez nem így van. A magyarországi új, autoritárius rezsimet bíráló baloldaliak nem helyeslik saját (többnyire szintén neokonzervatív) kormányaik, továbbá az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank és a Nemzetközi Valutaalap közgazdaságilag és szociológiailag súlyosan problematikus stratégiáit, és élesen elítélik azokat a jelenségeket, amelyekről jogosan mutatja ki a pesti jobboldal, hogy másutt is megtalálhatók, nemcsak Kelet-Európában és Magyarországon.

A pesti jobboldal – ismétlem – joggal mutat rá, hogy pl. a holland kisebbségi kormány (amelyet a liberálisok vezetnek, s amelyet kívülről támogatnak a Geert Wilders-féle németalföldi fasiszták) súlyosan vétkes mindenféle fajüldöző és idegengyűlölő disznóságokban, nem utolsósorban a kelet- európai bevándorlók és vendégmunkások elleni félhivatalos és hivatalos uszításban. Az viszont nem áll, hogy az európai baloldali sajtó az ilyesmit ne kifogásolná, tehát a „kettős mérce” szemrehányása – bár persze erre is van példa – általában nem indokolt. Mindehhez még sok mindent hozzátehetnénk. A segélyezettek elleni hangulatkeltés a nyugat-európai politizálás középpontjában áll. Az elnökválasztásra készülő Nicolas Sarkozy „népszavazást” javasol a munkanélküliek és a bevándorlók-vendégmunkások további jogfosztására. Az elnökválasztási viták témáira érezhető hatással van az egyébként esélytelen szélsőjobboldali jelölt, Marine Le Pen sovén, idegengyűlölő, rasszista és szegényellenes retorikája. David Cameron kormánya most éppen a rokkantnyugdíjasok és a táppénzesek ellen folytat sanda gyűlöletkampányt, miután folytatja – a nálunk teljesen félreismert – Tony Blairtől megörökölt tekintélyelvű és moralizáló társadalmi kontroll visszataszító gyakorlatát. Az ausztriai közvélemény-kutatásokban az első helyen áll a fasisztoid, xenofób „Szabadságpárt” (FPÖ). Az amerikai jogállam még nem heverte ki a 9/11, az iraki háború, a US Patriot Act (Guantánamo és Abu Graib) súlyos sérüléseit. A romaellenesség Franciaországtól Bulgáriáig általános, sok esetben még súlyosabb, mint Magyarországon. Németországban törököket gyilkolnak, a Vajdaságban magyarokat vernek.

A jobboldali „populista” demagógia (szemben a baloldali populizmussal, amely az állami, egyenlősítő újraelosztást magasztalja, és a kispénzű alsó rétegeknek óhajt kedvezni) a népjóléti rendszerek „élősdi” elemeinek, „ingyenélőinek” a megregulázását proponálja, s a „keményen dolgozó”, fegyelmezett, lojális adófizető, „nemzetfönntartó” középosztály erényeit, ún. értékeit testesíti meg a lusta, értéktelen, normaszegő, gyakran sötétebb bőrszínű proletárokkal és szubproletárokkal (nálunk: a „panelprolikkal”, „nyuggerekkel” és a cigányokkal) szemben. Az antiszociális populizmus legföltűnőbb, legjellegzetesebb változata az amerikai Tea Party mozgalom, amelyre a Fidesz nagyon hasonlít. Ebben a keretben Orbán Viktor rezsimjének a politikája nem kivételes, hanem tipikus. Sok tekintetben előőrse az alakuló nyugati (ezen belül európai) reakciónak. Méltán henceg vele, hogy némely intézkedését (így a költségvetési hiány maximumának alkotmányba foglalását) mások már utánozzák.

Fontos megértenünk, hogy az új magyarországi rendszert azért is kritizálja ilyen rebbenékeny idegességgel a nyugat-európai sajtó (s egyre inkább a kelet-európai és az észak-amerikai médiák is), mert a szemleírók, publicisták ezektől a jelenségektől odahaza is tartanak. Ezeket a fejleményeket nem csak Magyarország esetében tartják nyugtalanítónak.

Ha így van, akkor föltevődik a kérdés: miért éppen a magyar kormányt pécézik ki? Nos, mindenekelőtt azért, mert a tekintélyuralmi és antiszociális törekvések nálunk – a kormányzó jobboldal teljhatalma következtében – példátlan sűrűségre és intenzitásra tettek szert, s ami talán még fontosabb: Orbán Viktor teljhatalma első másfél évében nem tartotta szükségét a képmutatásnak. Szakítását avval az ellentmondásos, érzékeny egyensúlyi szisztémával, amelyet (tévesen) „liberális demokráciának” szoktak nevezni, hangosan kürtölte ki, önünneplő hévvel rikoltozva minden háztetőről. Olyan őszintén, hogy most – amikor bajba került – kénytelen saját, teljesen nyilvánvaló, hivatalos szövegekben rögzített intézkedéseit és rendszabályait egyszerűen letagadni. Olyasmiket kell letagadnia, amikkel korábban nyíltan hivalkodott.

Ugyanakkor Orbán miniszterelnököt a konzervatív nyugati establishment is támadja. Egyrészt azért, mert a konzervatívok egy része még mindig ragaszkodik a szabadelvű, jogállami struktúrákhoz, másik részük pedig a szabadelvű, jogállami szövegekhez – másrészt azért, mert a magyar miniszterelnök megpróbálta (kétes hatásosságú rögtönzésekkel, de mégis megpróbálta) legalább a magyarországi módosabb középrétegeket megmenteni az általa is szorgalmazott egyensúlyi rendszabályok (megszorítások) és az arányosnak nevezett, valójában aránytalan új adórendszer folyományaitól (vö. különadók, magánnyugdíjpénztárak államosítása, végtörlesztés, árfolyamgát, bérkompenzációk). Ezek az intézkedések ártottak a konzervatívok által óvott multinacionális nagyvállalatok érdekeinek. A nyugati konzervatív sajtó mindennek hol csak az önkényességét és szeszélyességét, hol pedig a lényegét szólta le. (Nem szabad megfeledkezni róla, hogy az imperializmus – bár korszerűsödött – továbbra se mítosz, hanem kézzelfogható valóság.)

Amint ezek a bírálatok mind Nyugaton, mind Magyarországon egybemosódtak – nagyon gyakran a bírálók szándékai ellenére –, amint úgyszólván „árukapcsolás” alakult ki a „demokrácia” és a „piacgazdaság” sérelmeinek fölhánytorgatása között, végzetes ideológiai helyzet jött létre, amely (szerény nézetem szerint) meg fogja határozni a magyar közeljövőt.

Az a látszat keletkezett ugyanis, hogy a „demokrácia” (az alapjogok, a közszabadságok) védelme egylényegű a „költségvetési egyensúly” (vagyis a megszorítások, vagyis az elszegényedés és deklasszálódás) szorgalmazásával. E kettő együtt pedig látszólag „a Nyugat támadása”, amely nálunk a „demokrácia védelmének” örvén a saját önző gazdasági érdekeit oltalmazza, s amely el akar taposni mindenkit, aki – „saját népe érdekében” – szembeszáll a gazdaságpolitikai „ortodoxiával”, azaz az elnyomorodás módszertanával. Evvel aztán az alkotmányellenes alkotmány, a politikai pluralizmus de facto betiltása, a politikai tisztogatás, az új (nem totalitárius, ám hegemón) pártállam kialakítása, a magyar kultúra és a magyar tudomány elpusztítása elleni küzdelem nagyon sok tájékozatlan, félrevezetett, ám becsületes, komoly és hazafias polgártársunk szemében „idegen érdekek kiszolgálásának” és a legfölső nagyburzsoázia (a finánctőke) diktátumának tetszik.

Evvel megmentették Orbán Viktor hatalmát.

Ezentúl minden kedvezőtlen gazdasági fejleményért, minden megszorításért, minden csoportos elbocsátásért a Nyugat s a nyugati „pénzügyi köröket” kiszolgáló komprádor (hazai) polgárság és „nemzetidegen”, „hazáját külföldön, idegen zsoldban mószeroló” értelmiség lesz a felelős. Ezentúl az Európai Unió, a Nemzetközi Valutaalap, az Európa Tanács, az Egyesült Államok, az EBESZ stb. minden hibájáért, a nyugati államok minden antidemokratikus rendszabályáért közvetve Orbán Viktor ellenzéke lesz a felelős.

Ezentúl Orbán Viktor minden ballépése a Nyugatnak tett kényszerű engedménynek látszik majd, tehát közvetve a Nyugat-barát ellenzéknek lehet fölróni.

Ezentúl a politika minden kérdésében szokványos, szükséges és elkerülhetetlen nemzetközi dialógus „Magyarország denunciálásának” fog föltűnni, minden idegen nyelvre lefordított bírálat, minden külföldi lapnak adott banális nyilatkozat – függetlenül tartalmától – így fog megjelenni a többség számára leginkább hozzáférhető médiákban: „ismét följelentették hazánkat Brüsszelben, Washingtonban, Párizsban, Berlinben, Bukarestben”. A jogvédők neve a jobboldali sajtó brutális nyelvén: „megélhetési rasszistázók”, „bérrettegők”. Ez pedig számít. A jobboldalnak Magyarországon nem csak parlamenti kétharmada van. Az önkormányzatok 93 százaléka fideszes vezetés alatt áll. A Nézőpont Intézet figyelemre méltó fölmérése szerint a valamilyen választási preferenciát kifejező magyar honpolgárok 73 százaléka (tehát közel háromnegyede) valamelyik jobboldali párt híve.

Az interneten futótűzként terjed az a benyomásom szerint naivan jóhiszemű kezdeményezés, amely arra hívja föl a katolikus híveket, hogy imádkozzanak Orbán Viktor „magyar szabadságharcáért” (az imaszöveget is mellékelik), a nyugati veszedelem eloszlatásáért. Személyes tapasztalatokkal is alátámaszthatom, hogy az új magyarországi rezsimtől egyáltalán nem elragadtatott közvélemény föl van háborodva, undorodva utasítja el Európát, és lesújtó véleménnyel van mindazokról, akik külföldön egyáltalán megszólalnak a magyar politikai viszonyokról – amely viszonyokat egyébiránt honfitársaink (hála a médiatörvénynek és az ettől részben független jobboldali médiasikernek) egyáltalán nem vagy nagyon hiányosan ismernek.

A médiahelyzet, a nyugati diplomácia durvasága, ügyetlensége, az évtizedek óta súlyosbodó, elszigetelődő, világidegen provincializmusunk mind hozzájárul ehhöz. Ugyanakkor az európai támadások miatti fölháborodásnak van demokratikus, az én szememben legitim eleme: egészen bizonyosan helytelen, hogy az ország jogrendjét és politikáját külföldről próbálják meghatározni erre tőlünk, magyar honpolgároktól föl nem hatalmazott erők.

A nemzeti önrendelkezés fontos demokratikus alapelv, ebben a közvélemény nem téved. Része annak a törekvésnek, amely minél közelebb akarja hozni a hatalom tárgyát és alanyát. Ez a szabadság útja. Az Európa lépései által kiváltott nacionalista visszahatásnak a szerintem jogosult mozzanata persze nem teszi ezt kevésbé tragikussá, sőt.

Nem szólva arról, hogy milyen esélyt adunk annak az alkotmányvédő (pontosabban: a szabadelvű alkotmányosságot védő), jogállami, emberi jogi, toleranciát, pluralizmust, pozitív diszkriminációt sürgető, antifasiszta, egyben egyenlőségpárti és demokratikus politikának, amely az Európai Bizottság és az IMF újabb megszorításokat és leépítéseket kényszerítő fölfogásával egyetértésben és szövetségben lép föl.

Ilyen esély nincs.

Magam is híve vagyok a nemzetközi szolidaritásnak: az én esetemben ez a szolidaritás azonban mindenekelőtt a sztrájkoló és tüntető görög dolgozóknak szól. (A görög ellenállásról lásd az interneten pl. a CADTM-INFO közleményeit.) A kelet-európai együttműködésnek azonban kevés jelét látni: a közös sors mintha csak abban jelentkeznék ma, hogy Magyarországról, Romániából, Szlovákiából, Csehországból egyaránt nyugati irányban menekülnek a romák, ugyanazon közös sors elől. S akárhonnan érkeznek, mindenütt ugyanaz az ellenségesség fogadja őket, mint itthon. Mint látjuk, a világ csakugyan egységesül, a globalizáció szemlátomást valósággá vált. Mint mindig, ezt határállomásokon, internálótáborokban, kizsuppolásra váró, motyójukon üldögélő menekültek körében lehet a legjobban érzékelni.