Az ellenzékben és kormányon egyformán folyamatos magyar baloldali identitásvitának két furcsasága is van. Azt hihetnénk, hogy éppen kormányon ezzel több a tennivaló. Hiszen a döntéseknél valakiknek kedvezni lehet, mások érdekeit meg háttérbe kell szorítani. Ellenzékben már csak azért is ritkán szembesítenek friss lépéseiddel, merthogy azok alig akadnak. De az identitások ezektől a kormányzati ciklusoktól végül is függetlenek, vagy azokról már régen leszakadtak. Hát akkor mihez képest határozhatja meg magát a baloldal a posztkommunista világban? Mi következik ma abból, hogy az 1989 előtti rend magát baloldalinak nevezte? Normális esetben a bal- és jobboldal egymással szemben határozza meg magát. A jobboldal ’89 után nagy erőfeszítéseket tesz, hogy helyreállítsa viszonyát az 1945-ben megszakadt magyar jobboldali hagyománnyal. Az aktuális baloldalnak következésképpen ismét tisztáznia kellene viszonyát ehhez a frissen exhumált „történelmi Magyarországhoz”. Ilyesmiről persze nincs igazi tisztázó vita, helyette az „igazi baloldalt” különböző liberális társadalomképekkel szemben próbálják meghatározni. A liberálisokkal megélt másfél évtizedes napi politikai szövetség értelmezése láthatóan ma is vízválasztó. Emlékét még nem sikerült sem lenyelni, sem kiköpni. Így nem jut idő, figyelem másra. Pedig a tisztázandó problémák nem fogynak. Néhány fontosabb ezek közül.

Először is, vannak még problémáink a kiindulóponttal, a szocialista ancien regime alapmeghatározásaival is. Az 1989 előtti rendszer nem volt „baloldali” akkor sem, amikor baloldali hagyományokra hivatkozott. A késő koloniális szovjet rendszer egy bomló változata volt, amelyben keveredtek a nyugat-európai jóléti rendszer bizonyos átvehető elemei egy pragmatista, amúgy jó ízlésű helyi kultúrpolitikával, amely a magaskultúrát fontos eszköznek hitte e sajátos képződmény fenntartásához. A társadalom még valamilyen memóriával rendelkező csoportjai ezt a világot tartották baloldalinak, mert azt mondták nekik, hogy az. A pártállami elitek legnagyobb része a régióban később, már a posztszovjet rendszerekben általában elhatárolódott minden baloldali hagyománytól. A késői államszocialista reformelitek – végül is bankárok, menedzserek, államigazgatási szakértők, médiavezetők, miniszteriális tisztviselők – nem meglepően konzervatívok, státusvédők lettek. A szovjet biztonsági apparátusból kinövő putyini elit is konzervatívnak nevezi magát. A hagyományos baloldalon ott maradtak az egykori agitprop, kompromisszumokra nem képes ideológusok és a „buta” apparatcsikok. Az „okosak” átálltak. Magyarországon (és a lengyeleknél) azonban ez a modell nem működött, mert itt már a 80-as években voltak hatalmi és vélhető igazgatási pozícióikat előre védő liberális és konzervatív csoportok, akik később a reformapparátust nem engedték átállni. Nekik csak a baloldalon maradt hely. Így alakult újra a magyar szociáldemokrácia, nagyobbrészt kényszerből. Mindez nem zavarta ezt a formációt abban, hogy húsz évig igen sikeres legyen. Sikerének alapja nem az ideológia volt, hanem a kormányozni tudás, egy még másfél évtizedig elhihető szakmai biztonság volt.

Másodszor: az 1989-es szocialisták közül senki sem „árult el” semmit, senki nem fordított hátat nem tudom, hogy milyen értékeknek, egyszerűen húsz év alatt elfogyott az a közös múlt, ami ezt a politikai képződményt egyben tartotta. Mindeközben a modernizáció 1990 után kezdődő hulláma ismét féloldalasra sikeredett. Akik azt hiszik, hogy ebből önmagukban is sikeresen ki tudnak mászni, azok nem lesznek baloldaliak. Ők köszönik, megvannak. Kell egy kis állami segítség még, ha kiszárad – ideiglenesen? – a piac. Ennyi. Ők lesznek a liberálisok (nemzeti, balközép, libertárius változatokban). A washingtoni konszenzusra tudatosan vagy csak ösztönösen hivatkozva. S a többieknek is őszintén kívánják, hogy érjenek legalább úgy át a partra, mint ahogy nekik sikerült. Vannak persze az egykori klasszikus liberalizmusnak utóvédcsapatai, akik önmaguk ugyan nincsenek a sikeres oldalon, de biztosak abban, hogy ott lennének, ha az ország az előbbi hullámokban sikeresen modernizálódott volna, vagy ha legalább most hagynák, hogy mehessen arrafelé, amerre 1989-ben (?) elindult.

Harmadszor – a társadalom nagyobb többsége mindebből kimaradt. A magyar politikai küzdelem most e kudarcosan, elakadtan vagy csak kis részben modernizáltak szavazataiért folyik. Azonban e miliő – a szorongó kispolgároktól a romákig – csak egy nagyon meghatározott politikai szótárt észlel. Ez persze 20 év alatt bővült, de nem drámaian. Abba igazán ma is csak két fogalomrendszer fér be (és/ vagy alapon): a nemzeti és a klasszikus szocdem, mindkettő meglehetősen populista változatokban. Ahol ezek erodálódnak, megjelenik a radikális populizmus, fasisztoid hangulatokkal. Ebben az arénában kell megküzdenie egymással a fő erőknek. Itt pillanatnyilag a nemzeti radikális tábor hiszi magát győztesnek. De akár összeomlásszerű változások jönnek, akár ezek alternatívájaként 3-4 éves szuperradikális fogyókúra, bázisa, ahogy jött, ugyanolyan gyorsan el is tűnhet.

Negyedszer. A „baloldali összefogás” nem jelenthet a következő választások előtti hónapokig szorosabb pártszövetséget. Persze a mai baloldali eliten belüli személyi kapcsolatokból következően jó lenne többfajta erős párt: szocdem, ökobal, modern kommunista, anarchista, s hogy ezek közben elsősorban nem egymásra tüzelnének. De ehhez legalább 30-35 százaléknyi baloldali szavazó kellene, úgy, hogy a spektrum nagy pártja – akármelyik is válik azzá – elérje a 20-25 százalékot. Azonban a baloldali formációk nem az ellenféltől, hanem feltételezhetően egymástól szívnák el a szavazatokat.

Ötödször: egy éve még hajlamos voltam azt hinni, hogy 2014 még nem választás, de 2018 már meghatározó mértékben az lesz. Most az európai és magyar helyzet már 2014-re előrehozhatja az első nagy csatát „Orbán és a többiek” között. Tehát innen kellene visszaszámolni. Akit és amit meg lehet csinálni, addig az meglesz, ami nem, azzal most nem kellene teljes erőbedobással foglalkozni. Közben sokféle irányban lehet(ne) ideológiákat építeni, de 2014-re viszonylag készen, kiszerelhetően, rendszerben fogottan, jövőképként és mégsem teljes utópiaként egy nagy ideológiacsomag áll rendelkezésre, az európai szociális modell szocdem változata.

A modell először csak az EU szociális vállalásainak erősítését és a tagországokban használt szociálpolitikák eszköztárának lassú közelítését jelentette. Ma már inkább az „európai polgár” jogosítványait, emberi jogi alapú szociális alapellátást és a szolidaritás újjáépítését jelentené. A szemünk előtt születő új európai magországok német és francia központú gazdasági integrációja hat majd az európai peremre, és így ránk is. A gazdasági mozgástér nyilvánvalóan csökken, de a szociális szférában még így is több lehet az alternatíva. Valamilyen szociális és gazdasági szempontból kiegyenlített(nek tűnő/ hitt) társadalom irányába kellene elmozdulni. E térben vannak vállalható, kívánt, de mégis közelíthető programpontok: teljes vagy a lehetőségekhez képest legkiterjedtebb foglalkoztatás, a gondoskodás kiszámíthatósága hosszabb távra, és az integráció, a társadalomba emelés új módjainak kimunkálása, hogy valamiképpen mindenki felférhessen a hajóra. Tisztázni kellene, hogy hogyan építsünk szolidaritást olyan helyzetben, amelyben az egyenlőség jelszavai nem népszerűek. S hogy lehet-e „előreszaladni” a szolidaritás megerősítésében a minimalista egyenlőségi programok idején? Hogy az egységesebb európai gazdasági kormányzásból következik-e majd számunkra is valamilyen egységesebb realista szociális vízió? S mindezek összefoglalásaként hogyan tudjuk újrafogalmazni a társadalmi igazságosságot – nem politikai jelszóként, hanem megélhető gyakorlatként?

Ezt is le kell „fordítani” szociálisan is magyarra, erre vállalkozhat a magyar baloldal. Ami nem zárná ki, hogy létezzen „ideológiai fejlesztés” bármilyen irányba. Végül is, minél többféle identitás létezik a baloldal környékén, annál jobb.

A szerző szociológus

– Azt ráérünk megvitatni, hogy mi választja el a baloldalt a jobboldaltól, inkább arra kellene rájönnünk, hogy mi választja el a baloldalt a baloldaltól!