Az alapok. Két évtizeddel a rendszert átíró politikai változás után úgy tűnik, a magyar társadalom nagy része nem találja a helyét az új világrendben. A korai sikerek gyorsan erodálódtak, regionális helyzeti előnyünk egy jó dekád alatt elolvadt. Ma senki sem beszél a magyar eredményekről, tulajdonképpen elveszítettük azt a szerepünket, hogy másoknak követendő példának szolgáljunk. A siker elmaradt.

Igazi posztmodern betekintést enged a hatalom politikai antropológiájába az a videó, mely a Hitler bukásáról készített nagy hatású filmben bemutatott 1944. április végi jeleneteket parafrazálja a Budapesten 2012. január 2. estéjén történtekre. Az eredeti és a parafrázis közötti különbségek elmoshatatlanok, de mindkettő a véget mutatja be, amikor az ábrándjaival, hitével, illúzióival magára maradt főszereplő rájön arra, hogy nincs tovább. Hiába akar, rajta kívül nincs más, akivel együtt akarhatna. A filmrészletnek nem ez az első alkalmazása, melynek során a modern politika főszereplőinek bukása Hitler bukásához hasonlítva óhatatlanul nevetséges hatást kelt. Nyilván lesznek még újabb alkalmazások is, melyek minden esetben alkalmat adnak arra, hogy elgondolkodjunk a történelemről, mint visszatérésről.

Ez a könyv nemcsak a legtöbb pszichiáter számára tartalmaz meglepő, sőt megdöbbentő tényeket, hanem a pszichológusok, a szociális munkások és minden, értelmiségi olvasó számára is. Ugyanis megtudjuk belőle, hogy az elme gyógyításának eddigi próbálkozásai – bizonyos kivételektől eltekintve – többnyire rossz úton jártak, amennyiben szinte kizárólag az agy fizikokémiai vizsgálatára és kezelésére szorítkoztak. Ez egyben a gyógyszeres kezelések egyeduralmát jelentette. A pszichoterápia szükségessége csak másod- és harmadsorban, mintegy mellékesen merült föl, de arra sem idő, sem megfelelő képzettség nem állt rendelkezésre.

Bruscon és társulata az isten háta mögötti Utzbachban készül a soron következő fellépésre. A körülmények porig sújtóak: az alig néhány száz fős településen csekély az érdeklődés, az előadás helyszíneként szolgáló vendéglőben Adolf Hitler fotója lóg a falon, a színházvezetőnek társulata, amely egyben a családja is, közönyével, tehetségtelenségével is meg kell küzdenie. Nem könnyű helyzet, annyi szent, különösen akkor, ha a jobb körülményekhez szokott direktor valaha Faustot és Mefisztót játszotta.

Október óta Budapesten is látható a „A mi osztályunk”, Tadeusz Slobodzianek, az utolsó évek talán legismertebb lengyel színpadi szerzőjének munkája. A Katona játssza a Kamrában, Máté Gábor invenciózus rendezésében, Pászt Patrícia fordításában. Nem vagyok kritikus, s eszem ágában a színészi munkát vagy a rendezői megoldásokat méltatni. Egyébként nem is gondolom, hogy a darab kizárólag színpadi produkcióként érdekes. Ugyanakkor hosszú idők óta talán a legfontosabb színházi modellkísérlet, vagy inkább példabeszéd a 20. század kelet-európai kollektív tapasztalatainak megjelenítésére, zsidókkal és katolikusokkal, jobb- és baloldaliakkal, emigránsokkal és visszatérőkkel, embermentőkkel és árulókkal, önkéntes hóhérokkal és a helyzetüket utolsó pillanatukig pontatlanul értelmező áldozatokkal.

Elmennek sorra a nagy nemzedék legnagyobbjai, Bessenyei Ferenc, Darvas Iván, Kállai Ferenc után most Garas Dezső.

E. Csorba Csilla az ELTE-n szerzett művészettörténész diplomát, 1996-tól főigazgató-helyettese, míg 2005-től főigazgatója a Petőfi Irodalmi Múzeumnak. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság muzeológia és közművelődési szekciójának vezetője és egyben az Országos Közgyűjteményi Szövetség vezetőségi tagja. 2009-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét, 2010-ben Budapest Főváros Közgyűlésének Budapestért, 2011-ben a Kultúraközvetítők Fehér Rózsa díját. Vezetésével a Petőfi Irodalmi Múzeum nyitott, többféle kulturális programmal gazdag közművelődési intézmény lett, amely már két alkalommal nyerte el a szakma legnagyobb elismerését, az Év múzeuma címet.

Szembe néznek, mosolyognak. Barátságosak. Megnyugtató a tekintetük. Van köztük ismerős és nem ismerős is. Arcok. Egyéniségek. Magyarok.

„Most pedig visszatérünk a jelenbe és innentől minden lehetséges.” Pintér Béla: Kaisers TV, Ungarn

Összeborzongunk és szomjazzuk a szabadságot: ezt hívja elő a név, Don Carlosé. Hogy ennél mivel több ez az ő alakját középpontba állító, több mint kétszáz esztendős kultikus mű, azt igazából nehéz megfejteni. Még akkor is, ha sok színházi és operai előadását láttuk, sőt, ahogy ildomos, magát a szöveget is olvastuk. Tavalyelőtt Schiller-emlékév volt, a világ egyébként is rá figyelt – színházi karriere felülmúlja az íróit.

Jeremy Linnek pocsék estéje volt a Miami ellen: csak nyolc pontot dobott és nyolcszor adta el a labdát. Ha valaki ezt egy évvel ezelőtt megígérte volna neki, összevissza csókolja. Most viszont csalódást keltett.

Szépek, vonzóak voltak, meg is nézték őket. Nem úgy, mint az utcán, ahol talán észre sem veszik őket. Vagy legfeljebb megbámulják, mert kerekes székben ülnek. Most viszont dörgő tapsot kaptak érte.

Állok a vegytiszta délelőttben, hófehér a Falk Miksa utca, közben a Biksady Galéria ugyancsak hófehér falain lógó fotókat nézem, és az jut eszembe, vajon mi lehet ma az egyik képen szereplő kínai lányokkal, akik fehér ruhában és sűrű sorokban vonulnak az utcán, néhányuk kezében transzparens, rajta Mao portréja, az életnagyságúnál kicsit nagyobb méretben. Patetikus, egyszersmind ostoba kérdés: mit szólnának vajon, hogy sok ezer euróért akár haza is vihetném őket lényegében?

Sok mindennel lehet vádolni Keller Andrást, de tény, hogy ő legalább tudja, mi van a világban. Kikre kell figyelni, kiket érdemes meghívni – illetve a helyzet ennyire nem egyszerű, mert hiába sztár valaki, ha idehaza nem tudnak róla, hiába remélnek tőle diadalt, ha nincs elég nézője. Meg hát: ér-e még valamit a sztárság, ha klasszikus zenéről van szó?