Sikeres emberek. Valamennyien megküzdöttek a sikerért. Egyiküknek sem volt könnyű. Öntudatosak, büszkék.

Huszonnégy portré egy kötetben. A szociológusként induló Závada Pál tárgyilagosan fogalmaz, életrajzi adatokat, tényeket tesz egymás mellé, időnként szóról szóra idézi alanyait. „Inkább közösen megyünk kirándulni vagy nyaralni” – meséli a kőműves. „Az egyetemet summa cum laudéval jártam ki, és most másodszorra is fölvettek, mert PhD-zek a Pázmányon” – foglalja össze eddigi életét a fiatal jogkutató. „Van hová visszatekintenem is, van hová nyúlnom is, és remélem, hogy működik bennem az a műszer, amelyik jelez, ha netán átlépnék valami ízléshatárt” – vallja az énekes. „Azért félnek, idegenkednek, mert nem ismernek” – így a ruhatervező. „Hiába születtem a legmagasabb kasztba, nekem a szegényeket segítenem kell” – mondja az orvos. Semmi éles konfliktus, csak a sikeres életek, szeretet, akarat, kitartás – és valami mégis fojtogató…

A szövegek bevezetőjeként egy-egy arckép. Korniss Péter fotói Závada írásaihoz hasonlóan egyszerűek. Valamennyien ugyanabban a pózban, egyenesen néznek szembe a kamerába, a gondosan megvilágított műtermi szürke háttér előtt – első pillantásra csak a különféle színes öltözékek mások. Mégis azonnal meglátni, hogy mennyire különböző személyiségek. Hosszú ideig lehet nézni őket, a tekintetek beszélnek. Figyelnek. Kíváncsiak és nyitottak. Egy-egy pillanatba és képkockába sűrítve az érzéseik, gondolataik, a múltjuk és jelenük. Mintha valamennyien közeli ismerőseink lennének.

Mert azok is. Együtt élünk, honfitársaink. Ugyanazt a nyelvet beszéljük, ugyanazokat az utcákat járjuk, ugyanúgy küszködünk a hétköznapjainkkal és örülünk az ünnepeknek. Olvasva az élettörténeteiket, egyikben sincs semmi különös. Dolgoznak, küzdenek, céljaik vannak – amit vagy sikerül elérni, vagy nem – mint mindenki másnak.

Mégis valami nagy ravaszság rejtőzik itt. Amiért nem érteni, miért kapar a torok a szárazon megfogalmazott sorok olvasásakor.

Talán az itt-ott búvópatakként előtörő mondatok miatt: „Soha cigányt még nem láttak, rólam azt hitték, hogy sokat napoztam” – így a jogvédő. „A bőrömön érzem, hol is élek” – vallja be a szociális munkás. „Szeretek jól öltözni, szívesen hordok láncot és karkötőt, de ha fekete autómmal odaállnék a cég sorompója elé, azt mondanák, milyen jó autója van a cigánynak, és még aranyat is hord, biztosan nem tisztességes úton szerezte” – állapítja meg a kőműves. „Cigánynak tartom magam, mert ebben a nem-egészen-demokráciában nekünk cigányoknak gyenge a hangunk, és mindenkire szükség van, aki ezen javíthat” – így a tanár. „Mélyen elítélem azt a többségi társadalmat, amely nem az egyén saját tettei nyomán formál véleményt, hanem rögtön elítél minden cigányt” – gondolja a hegedűművész. „De én az erős identitásomat nem hagyom el, még ha megölnek sem” – mondja a táncos. „A helyzet csak rosszabb lett – eddig nem ölték a cigányokat, most ölik” – véli az agrármérnök. „Hogy én magánemberként féljek sétálni este a kislányommal a belvárosban vagy bárhol, mert megtámadhatnak? – kérdezi a polgármester. „Ne csak a másságot, a különbséget vegyük észre, hanem azt is, miben lehetünk egyek, hiszen mindannyian Krisztus arcát hordozzuk” –fogalmazza meg keserű tapasztalataival a református lelkész.

Ezért kapar hát a torok. A huszonnégy mai magyar sötét szemű cigány. Az igaz, nem azok, akik ma a legnagyobb többséget képviselik, a nagy szegénységben, munkanélküliségben vagy bűnözésből élők. Ők huszonnégyen, bár különböző társadalmi közegből, földrajzi tájegységből jöttek, valamennyien sikeresek, művészek, diplomások vagy vállalkozók, akik megtalálták magukat és helyüket ebben az országban. Van, akinek egyenes volt az útja, van, akinek keményen kellett megdolgoznia, de mindannyian büszkék a gyökereikre, a származásukra, és személyes életútjukra. És mindannyian sokat tesznek azért, hogy segítsék az elesett, lemaradó társaikat, hogy biztassák őket, hogy fölemeljék őket, hogy megváltozzon a megítélésük. Bár mint mondják, manapság egyre nehezebb.

A rasszizmus, az intolerancia, a cigányozás – egyre inkább kiirthatatlannak látszó társadalmi jelenségeink, bár vannak, akik próbálnak tenni ellene. A Merényi Anna nevéhez fűződő PanoDráma színészekkel, dramaturgokkal járta végig a két évvel ezelőtti romagyilkosságok helyszíneit, interjúkat készítettek mindkét oldal érintettjeivel, majd Szóról szóra címmel színházi előadássá formálták az anyagot. A Nemzeti Színház dokumentumdráma-pályázatot hirdet a romagyilkosságokról. November végén Budapesten a Kortárs Drámafesztiválon a romániai Alina Serban színésznő a saját gyermekkori naplójából írta meg a maga játszotta megrendítő előadását. A fiatal roma színésznő civilként is aktívan küzd a kisebbségek jogaiért, ahogy ez a vele való beszélgetésen kiderült.

A magyarországi társadalom kényes kérdéseinek egyike a romaügy. Erről beszél ez a könyv. Korniss Péter és Závada Pál, habár látszólag szociológiai fölmérést végeztek, aminek az eredménye a kötet, de ez a kötet egyúttal műalkotás is. Meghat, elszomorít, elgondolkodtat, megtisztít. A könyv ötletét Timothy Greenfield-Sanders és Elvis Mitchell „ikerkötete” adta, akik The Black List címen három évvel ezelőtt sikeres afroamerikaiakról készítettek az Egy sor cigányhoz hasonlót. Az Egyesült Államoknak azóta afroamerikai elnöke van… Ez persze csak ironikus összehasonlítás, de Korniss Péter és Závada Pál közös könyve fontos tett a társadalom egyenjogúsításáért.