Az új közhatalmi struktúra újévi hatálybalépése eloszlatta a kétségeket. Gyorsan online szállóigévé vált ezen írás címríme. Hazánk jelenleg egy kísérleti lombik, unikális politológiai mikroklíma, ahol iszonyú, a nyugati tömegdemokráciák II. világháború utáni történetében precedens nélküli hatalomkoncentráció alakult ki. A rezsimkritikus főáram diskurzustémája máris az: a biztonsági szelep nélküli edény mikor robban szilánkjaira? Ami jogos, de a helyes válasz előfeltétele egy másik kérdés. Pontosabban kettő. Miként jött létre ez a szisztéma, illetve hogyan működik? Nem tanácsos (bár kétségtelenül csábító) ezeket átugrani. Ráadásul nem indokolja sürgős vészhelyzet, hogy azonnal a bukás forgatókönyveit írjuk. Nemigen valószínű, hogy ez rövid távon bekövetkezik. A mediterrán régió válságba belebukott kormányai hamis analógia. Pont ez a legbaljósabb mozzanat. Orbán annyira túlnyerte magát, pártja úgy tömörül falanxként mögötte, hogy közjogilag elmozdíthatatlan, s egyéniségét ismerve önként aligha fog a ciklus vége előtt távozni. Szemben a maximum feles többséggel rendelkező, s az események hatására gyakran azt is elvesztő vagy nehezen összetartó görög, olasz vagy spanyol vezetőkkel. Az államcsőd fenyegetése, s a vele járó gazdasági szükségállapot (324 forintos euróárfolyamnál írtam e sorokat) sem jár együtt feltétlenül a NER-állam haláltusájával. Három okból.

A legfontosabb: teljes félreértése a szituációnak, hogy az unió előtti, az összeomlás határán történő kényszerű behódolás Orbánnak akkora presztízskár lenne, ami a padlóra küldené. Tévedés, a szívügyének látszó médiatörvény brüsszeli átírása (s alkotmánybírósági megsemmisítése), gazdasági szabadságharc veresége, a kipaterolt IMF-hez történő Canossa-járás sem küldte oda. Még leginkább Nyugat-ellenes híveinél sem, sőt. Pont eme unortodox közgazdasági okkultizmus fogja szállítani a mentőérveket. A szabadságharc frontján defetista, kapituláns hozzáállással nem vádolható Bogár László mondta karácsony előtt, hogy „…egészen rövid távon, mondjuk a következő hetekben, hónapokban sajnos… itt bizony meg kellene játszani, mímelni kellene az engedelmes és egyezkedő(t), és közben készülődni… úgy látom, hogy most, rövid távon vert helyzetben vagyunk, itt úgy kellene tennünk legalább, mint aki együttműködik, és persze a háttérben… most nagyon-nagyon durva leszek: hazudnunk kellene, de a nemzet érdekében, nem úgy, mint az eddigi vezetőink tették, akik a birodalom érdekében hazudtak a nemzetnek…” 1 Nem kudarc lesz a szemükben, hanem zseniális taktikai húzás. Kettő: Orbán tudja, hogy az unió nem léphet fel ellene orbáni módszerekkel. Brüsszel nem mozdíthatja el úgy egy független állam vezetőét, mint ő a független intézményekét. (Főleg, ha pár dologban időlegesen enged pl. hogy a Költségvetési Tanács élén a hajdani Fidesz-politikus Járai Zsigmondot Kovács Árpád váltja, nyilvánvaló gesztusként Brüsszelnek) Végül: a Fidesz tisztában van azzal is, riválisai még nem szereztek tömegdemonstráció, sztrájk, polgári engedetlenség útján valóban akcióképes „hangos többséget.” S ennél tovább, illegális eszközök révén (zavargás, középületek megszállása vagy teljes blokádja) nem mennek. Mert ha a „hideg polgárháború” idő előtt forrósodna be, az pont a NER-rezsimnek kedvezne. A Fidesz-bázis eróziója lassú, utcai összetűzések nem a széthullását gyorsítanák, hanem dacos ellenreakciókat provokálnának.

Muszáj a gyökerekig leásni. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a Fideszen belül nagyon hamar létrejött egy antidemokratikus vezetési kultúra, rendeletileg kormányzott, „irányított pártdemokrácia”, amely hosszú évekkel a 2010-es győzelem előtt teljesen kifejlődött. Ez a stílus az első Orbán-kabinet idején már nemcsak a párt, de az ország vezetésében is érvényesült. De a legtöbb kritikus az egész folyamatot kívülről, a Fidesz hódításainak sértettjeként nézi. Meg se próbál belülre helyezkedni, valamiféle objektív, érzelemmentes, célhoz kötött empátiát tanúsítva az ő fejükkel gondolkodni. Holott e nélkül aligha ismerhető ki a Fidesz (s „pártállama”, a NER) üzemszintű funkcionalitása. Az autokratikus pártvezetés elég korán megjelent a Fideszben. Ez azonban nem egyszemélyi, hanem csoportautokrácia. (Ezért is visznek félre az Orbánt teljhatalmú vezérként, sőt diktátorként bemutató analógiák.) A Fidesz rendezőelve nem valamiféle egoista „magánzsarnokság”, hanem egyfajta csoportpszichózis. Amit legelőször, 1991 elején a pártalapító és frakciótag Szelényi Zsuzsa olvasott Orbánék fejére. „Összegyűjtötték a közös tüneteket és leírták, hogy egy zárt társaságban miképpen alakul ki az a jelenség, amelynek a „groupthink”, a csoportgondolkodás nevet adták. Ahogy Zsuzsa felolvasta ezt a tünetegyüttest, magunkra, a Fidesz parlamenti frakciójára ismertünk. Nálunk is egyre ritkábban jelentkezett valaki és képviselt az átlagostól nagyon eltérő véleményt, „az ebből is jól jöttünk ki” duma pedig egyre inkább csak önfelmentésként-önigazolásul szolgált. A tanulmány szerint a „külső csoportokat” a döntéshozók hülyéknek vagy gazembereknek nevezték – ahogy nálunk is elterjedt ez a retorika az MDF-fel és az SZDSZ-szel szemben.”2 – emlékezik egy frakciótárs – később sorstárs „eretnek” –, Hegedűs István. (A tanulmányt3, amelyre Szelényi hivatkozott, Irvin L. Janis és L. Mann amerikai kutatók írták.)

Ugyanezen mű döntéselméleti esettanulmányainak tényeire (Disznó-öböl, Vietnam) hivatkozott 1991-es frakcióülésen még az Orbánt bíráló Fodor-irányzatot támogató Kósa Lajos is. „Ki lehetett mutatni, hogy olyan jelenségek uralkodtak el rajtuk, amikor nem vették észre, hogy amit csinálnak, az égbe kiáltó marhaság. Vannak olyan helyzetek, hogy ha egy bizonyos vezető szervezetben rossz jelenségek lesznek úrrá, akkor képesek a legnyilvánvalóbb tényeket is figyelmen kívül hagyni. És nem azért, mert rossz vagy buták azok az emberek, hanem, mert ez így működik. Ha egy testületben valaki előre kalkulálja, hogy vajon az ő álláspontjához mit fognak szólni mások, és ez alapján módosítja az eredeti szándékát, akkor az egy rossz működés.”4 –mondta a 2006-os, Bayer Zsolt szerkesztette Fidesz-emlékkönyvben. A hasonló politikai szocializációjú Fidesz-garnitúrán belül már ekkortól kiemelkedett egy, Orbán fémjelezte vezetői kör. Mely csoportként egységesen lépett fel. Vele szemben potenciális kihívást, illetve alternatívát Fodor Gábor jelenthetett volna. Csakhogy ő, (más Fidesz-alapító csúcsvezetőségi tagokkal, Molnár Péterrel, Ungár Klárával) együtt 1993 őszén távozott a pártból, az 1994 tavaszi választásokon pedig SZDSZ-listán indult, majd a Horn-kormány oktatási minisztere lett. Ami utólag nézve Fodor pályafutásának legnagyobb baklövése. Az SZDSZ-ben ő (és a többi „Fidesz-disszidens”) nem kapott igazán fontos pozíciót (s átlépésük az SZDSZ bázisát sem növelte számottevően, az a 90-es szinten maradt) viszont „árulásuk” ürügyet szolgáltatott Orbán-csoportnak, hogy a Fideszben maradt liberálisokat (Hegedűs István, Szelényi Zsuzsa stb.) is elszigetelje, majd kiszorítsa. Innen datálható ama jobbos összeesküvés-elméletnek, tőrdöfés-mitológiának a pártban való felbukkanása, hogy a liberális szárny beépített SZDSZ-ügynökök gyülekezete. A Fideszen belüli liberális alternatívát ketten „nyírták ki”: Orbán és – kontraproduktív „dezertálásával” – Fodor. Ha Fodor Gábor (különállását és különvéleményét fenntartva) az 1994-es választásokig a Fideszben maradt, utána könnyen lehet, hogy ő lett volna a Fidesz liberális jellegét helyreállító új pártelnök, mert akkor a kudarc miatti balhét a jobbra nyitó, székházügybe keveredő Orbán vitte volna el, s akár le is cserélik, hisz van alternatívája – Fodor. (Ámbár Fodor Gábor későbbi, sikertörténetnek aligha nevezhető SZDSZ-es pályafutását ismerve, felmerül a kérdés: lett volna-e benne annyi tehetség, karizma, csapatkapitányi véna, hogy 1998-ban győzelemre vigyen egy liberálisnak maradó Fideszt?)

Mindenesetre a pártrendszer trendjei a 90-es évek második felében arról győzték meg Orbánékat: a Fideszen belüli párhuzamos hatalmi alközpont létének megakadályozása, a Fodor-szárny maradékának kiszorítása helyes döntés volt. A KDNP-n belüli Giczy–Surján párharc, az MDF Lezsák vezette lakiteleki és Szabó Iván, majd Dávid Ibolya képviselte antalli frakcióinak állandósult torzsalkodása, valamint az SZDSZ-en belüli Pető–Tölgyessy rivalizálás ugyanoda vezetett. A párt, a frakció kettészakadásához, illetve az elnökség és az országgyűlési képviselőcsoport szembenállásához, netán (az SZDSZ esetében) feloldhatatlan belső meghasonláshoz. Tölgyessy Péter volt az SZDSZ Fodor Gáborja. Ő a baloldallal történő szövetségkötés, a Demokratikus Charta helyett egyfajta liberális önállóság, elnemkötelezettség, a poszthorthysta jobboldallal és posztkádárista baloldallal szemben egyaránt alternatívát kínáló harmadik pólus fenntartását szorgalmazta. De mint az SZDSZ elnök-frakcióvezetője, 1992-ben vereséget szenvedett Pető Ivántól. Ám Tölgyessy (és hívei) a pártban maradtak, ő maga konkrétan 1994-ig vezetőségi, s 1996-ig frakciótagként. S mondhatni, Tölgyessy szelleme akkor is a pártban maradt, amikor a teste már kilépett. Az első MSZP–SZDSZ koalíció létrejöttétől a harmadik 2008-as felbomlásáig újra és újra felbukkant a kísértete. Olyan irányzat képében, amely balliberális politika segédereje helyett mindkét irányba nyitott, „mérlegnyelv” centrumpártot képzelt el, s felvetette a koalíció felmondását vagy a szövetségi politika újratárgyalását. 2000–2001-ben Demszky Gábor, 2008–2009-ben Fodor Gábor pártelnöksége idején ez az áramlat rövid ideig többségbe is került.

A mérleg a három jelentős rendszerváltó párt esetében negatív. 2010-re az SZDSZ, az MDF, s a KDNP bázisa eltűnt, folyamatosan zsugorodtak, hogy aztán a Parlamentből kieső (vagy oda a nagyok valamelyikének hátán bekapaszkodó) törpepárttá degradálódjanak. Ennek oka, hogy mindhárom párt magja összetarthatatlanul heterogén volt. A rivalizáló vezetők 1989 előtt nem (vagy csak felszínesen) ismerték egymást, politikai személyiségük a másiktól függetlenül alakult. Nemigen tudtak csapattá válni. A 90-es évek második felére két pártvezetési modell bizonyult versenyképesnek. Az egyik a Fideszé. Melyet az alapító szakkollégisták (s egy-két bevett homo novus) zárt csoportja uralt, 1993 után lényegében életképes belső kihívás nélkül. Számukra a többi jobboldali párt, illetve a liberális „testvérpárt” kudarcaiból levont tanulság: a párton belüli többszólamúság, többközpontúság veszélyes. A kereszténydemokratáknak, szocdemeknek volt 1948 előttről kiöregedett, de mégis létező tagságuk, s az MDF-nek, valamint az SZDSZ-nek is adott a hátországa a diktatúra évtizedeit búvópatakként túlélő népi-urbánus szekértáborokból. Ám a Fideszben nem valamilyen polikróm tagság csinált innen-onnan jött vezetőket, hanem egy szűk, koherens csoport vonzott magához (először bázisdemokrata spontaneitással, azután cinikus tudatossággal) különböző irányultságú rétegeket. A vezetőség választott tagságot. Az eleinte informális tekintélyen alapuló (az Orbán–Fodor szakításig többáramlatú) vezetés klikké szűkült és lecserélhetetlenné vált. 1994 után a tisztújításaik egyre formálisabbak. (Az utolsó kongresszus, ahol a kettős elnökjelölés egyáltalán felmerülhetett, az 1994-es volt.) Egyre inkább, mind kizárólagosabban a fent lévő csoport privilégiuma a dolgok ügydöntő jellegű megvitatása, amit a választmány, kongresszus immár csak szentesít. 2002 után, a polgári körök „transzmissziós szíján” át beözönlenek a pártba a leszalámiz(ód)ott „régi jobboldal”, Csurka, Torgyán és Lezsák hívei. Akiknek a mentalitása ezt a „demokratikus centralista” vezetéskultúrát nemcsak elfogadja, de igényli. A hazai közéletben nincs rá demokratikus példa (de a nyugati világban sem nagyon), hogy egy váltópárti, aztán centrális „belpolitikai piacvezető” erejű képződményt lassan negyedszázada ugyanaz a személy, illetve csoport vezessen.

A másik versenyképes pártmodell az MSZP. Melyben a belső pluralizmus, a platformszabadság dacára is létezik valamiféle önkorlátozó egységtudat. Amely (a rendszerváltó történelmi vagy gyűjtőjellegű pártokkal szemben) túlélte az elmúlt húsz évet. Ennek gyökere azonban éppúgy nem demokratikus, mint most a Fidesz jelene. E sorok írója vetette képernyőre másfél éve: „Az MSZMP, három évtizedes uralma alatt önmaga ellenzékének szerepét is be kívánta tölteni. Sokrétű, komplex párt volt, amely a „puha sztálinistáktól” Nagy Imre taktikus-pragmatikus, vezérüket a bitófa alá nem követő híveiig, enyhén antiszemita (hivatalosan: antikozmopolita/anticionista) népi-nemzeti kádereken át zsidó-filoszemita urbánus apparatcsikokon keresztül a pártszervezetek intrikuscinikus karrierista mocsaráig rengetegféle világlátást tömörített. Mivel azonban szervezett és legális formában politizálni a kádárizmus idején csak az állampárt (és fiókszervezetei) berkeiben lehetett, ezek az emberek kénytelenek voltak a másikat kényszerűen elviselve, egy belpolitikai fedél alatt létezni. Bár egymást gyakran jobban gyűlölték, mint a rendszer hivatalos ellenségeit, mégsem léptek ki a pártból.”5 A kényszerű összezártság, az egymásra utaltság testmelege (legyen az állampárt vagy szakkollégium) közös szocializációt, erős szociometriai cementet hoz létre. Mely a belső ellentétek dacára is fenntarthatja a politikai önérdek-közösséget. A két legéletképesebb pártmodell egymásra is hatott, egymástól is próbált tanulni. Gyurcsány szerette volna lemásolni Orbán pártvezetői karizmáját, illetve az MSZP-vezetést saját csapatára lecserélni, a Fidesz viszont az „Orbán-párt” egyszemélyességének látszatát cáfolandó, épp arra törekedett, „hogy a „többfejűséggel” ellenpontozzák a Gyurcsány Ferenc megjelenése óta nagyon is egyszemélyes, vezéresedett MSZP-t.”6 De aztán mindkettő visszatért a saját geneziskódjához. Viszont a lényeg azonos: a tartós, középtávú belpolitikai sikerhez a jelek szerint „közös alom”, politikai óvoda, azonos szocializációs élmények kellenek. Ezt a tételt bizonyítják a hanyatló Köztársaság új politikai mozgalmai, a Jobbik és az LMP is. Mindkettőt nagyjából azonos korú, szociokulturális hátterű, fiatal értelmiségiek alapították. (Ráadásul az LMP nemcsak a korosztályi azonosság, de az alternatív bázisdemokrata gondolkodás tekintetében is a Fidesz-ősidőkre hajaz.)

Súlyos hiba, mikor a Fideszt szimplán vezérpárt, diktátorpárt kifejezéssel próbálják definiálni. Orbán a pártján belül soha nem volt „diktátor”, s még ma sem az. Ilyen diktátorpárt kettő is volt az elmúlt időszakban: Csurka MIÉP-je, és Torgyán kisgazdapártja. (A Jobbikban Vona Gábor még csak „első az egyenlők között.”) Mindkét esetben igaz, hogy az elnök a pártot saját tulajdonaként kezelte. Alvezérei nem egyenrangúként kezelt harcostársak, csupán tetszés szerint felemelt vagy ejtett udvaroncok. Viszont a fenti egyszemélyi pártönkény hosszú távon nem az erő, hanem a gyengeség bizonyítéka. A Fidesz ugyanúgy bedarálta a vezérelvű udvartartásra alapozott szélsőjobboldali, agrárpopulista pártokat, mint a veszekedő-perlekedő MDF-et vagy KDNP-t. Ők sem voltak képesek egybeszocializálódott vezetőcsoportot felmutatni. A „párt-cártól” személyi függésben lévő „szolgáló pártnemesség” a bizonytalanság első jelére átállt. A Fidesz azért tudott pártvezetési modell tekintetében sikeres lenni, mert –miközben tagjait a külvilág felé a tanulmányokban leírt ordas falka-paranoia jellemezte – egymás iránt képesek voltak bizalommal lenni. Ennek jele, hogy 2000 és 2003 között Orbán, még kormányfőként átengedte vezetőtársainak a pártelnökséget. Kövér László, Pokorni Zoltán, majd annak lemondása után Áder János vezette a Fideszt. Ezt Orbán elődei közül sem Antall, sem Horn nem merte meglépni. (A két funkció szétválasztására csak Antall halála, illetve Horn visszavonulása után került sor.) Egyrészt a pártelnökre mindkét pártban potenciális utódként tekintettek volna. S a különböző irányzatok nemigen tudtak volna kiegyezni annak személyében. Másrészt a különböző érdekkörök viszonylatában történő lavírozásra kényszerülő Antall és Horn sem bízott annyira senkiben, hogy a háta mögé engedje. Kétségtelen azonban, hogy Orbán elnöki posztra való visszatérése, s különösen a 2006-os választási fiaskó után a csoportbizalom és csoportkohézió gránitszilárdságúnak tűnő falán repedések jelentek meg. Már 2003 tavaszán, a Fidesz-struktúra „újraformálását” követően átrendeződtek a csoporton belüli pozíciók. Ezután jelentek meg a vezetőségben olyanok (Pelczné Gáll Ildikó, Schmitt Pál), akik pozíciójukat már nem a csoporthoz tartozásnak vagy az oda integrálódásnak, hanem nyilvánvalóan a párton belül egyre nagyobb személyi hatalommal bíró Orbánhoz való feltétlen lojalitásnak köszönhették. Nyílt konfliktus a 2006-os vereséget követően robbant ki. Az országgyűlési választást követő hetekben még csak a szakkollégiumi hőskorból kimaradt, a párthoz 1994-ben csatlakozott Pokornit érte támadás az Egei Antal néven a Magyar Nemzetben közölt cikkben.7 Melyben néhány elmarasztaló szó Deutsch Tamásnak is jut. De az igazán övön aluli ütést 2007 januárjában kapta a csoport egyik prominense, Áder János. „A nagytőke egyes köreivel szövetkeznek Orbán Viktor politikai ellenfelei.”8 – riogatja olvasóit az írás alcíme. Eszerint Schmidt Mária (Orbán korábbi főtanácsadója) most a volt miniszterelnök ellen szervezkedik, célja a párt éléről való kifúrása. Ebben az Index tulajdonosai, Nobilis Kristóf és Spéder Zoltán, valamint Bajnai Gordon segíthetik. S Áder lenne a kiszemelt pártütő. „A beindult szervezés ellenére az új párt elnökének kilétét még homály fedi. A bennfentesek a korábbi frakcióvezetőt, Áder Jánost nevezték meg, aki még általuk sem ismert feltételekhez köti esetleges szerepvállalását.”9 A dologból hatalmas botrány lett. Illetve bekövetkezett ama groteszk szituáció, hogy Áder János Fidesz-politikus beperelte saját pártja leghűbb (s általában legszervilisebb) orgánumát. Végül a lapnak helyreigazítást kellett publikálnia. 10

De pont eme incidens jelzi a csoport mágnesreszelékként való összetartását. Más pártban egy ilyen konfliktus azonnali szakításhoz, de legalábbis eszkalálódó feszültséggóchoz vezetne. Ám a Fideszben nem történt ilyen. Házon belül elrendezték. Tény persze: azok közül, akik Orbánnal együtt „látták Lenint” (Áder, Szájer, Deutsch, Kövér, Kósa, valamint az oda becsatlakozó Pokorni), jórészt nincsenek már olyan helyzetben, mint az első Orbán-kormány idején. Akkor mind a pártvezetésben, mind a kormányban vagy a frakcióban jelentős, „közhatalmi pretoriánus” tisztséget viseltek. Mára az operatív funkciókat (miniszterelnök-helyettesség, frakcióvezetés, párt- és kampányszervezés felügyelete) komoly Fidesz-háttérrel, „mozgalmi múlttal” nem rendelkező Orbán-kreatúrák (Lázár, Navracsics, Kubatov stb.) vették át. A régiek funkciói, talán Kósát leszámítva (uniós képviselőség, házelnökség, bizottsági elnökség) jóval reprezentatívabbak, formálisabbak, esetleges pártvezetőségi helyük inkább a személyüknek, mint valós hatáskörüknek szól. Mindez azonban korántsem jelenti, hogy a csoport feloszlott. Legfeljebb a kötelékei eresztenek messzebbre. De ez a csoportlét most fontosabb, mint valaha.

Legtalálóbban erre a Véleményvezér analitikusa mutatott rá. „Látható, hogy a régi motorosok a mai napig valamiféle autonómiát élveznek a párton belül. Gondoljunk csak Kövér Lászlóra, aki a neki nem tetsző titkosszolgálati törvényjavaslatot gond nélkül megfúrta; Pokorni Zoltánra, aki nemmel szavazott a köznevelési törvényre és azt nyilatkozta, hogy a kormányfőbe vetett hit legyűrte a szakmai érveket; vagy éppen most Deutsch Tamásra, aki Lomnici Zoltán kiretusálása után nyíltan kritizálta a kormánypárt által elfoglalt közmédiát.” 11 Áderre – minden korábbi ütközés dacára – a legfontosabbak egyikét, az új választási törvény kidolgozását bízták, Szájerre pedig az alkotmányozást. (Az utóbbiban való orbáni bizalom rendületlenségét az is jelzi, hogy feleségét nevezték ki a jogszolgáltatást üzemeltető szervezet fejének.) Még korai lenne a csoport felbomlásáról beszélni, sőt. Ezeken a posztokon az illető csoporttagok mentesülnek a lélekölő napi robot terhe alól. Mondhatni, a piszkos munkát az újak végzik, akiknek nincs megengedve a fintorgó távolságtartás. „A Fidesz újabb generációjához tartozó politikusoknak karrierjük érdekében nap mint nap bizonyítaniuk kell elkötelezettségüket és lelkesedésüket, és még a legvállalhatatlanabb ügyekhez is kénytelenek az arcukat adni. Az új generáció politikusai közül ráadásul láthatóan sokan túlkompenzálnak. Még a szükségesnél is többet vállalnak be és még a kormány legmeghökkentőbb intézkedésein és magyarázatain is túlmennek, mert a hivatalos irányvonalnál is harsányabbnak és kurucosabbnak akarnak tűnni.” 12

A Fideszen belül létrejött egy kettős struktúra. Orbán Viktor udvartartása neki parírozó, általa kinevelt, robotszerű végrehajtónak tekintett emberekből áll. Ők csinálják azt, ami a régiek számára megalázó volna, s amire azok nem is lennének hajlandóak. A Fidesz rendszerén belül a formális és informális hatalom mindig is elkülönült. Simicska Lajosnak sokáig nem volt (és most sincs) pártbeli vagy kormányzati tisztsége, valószínűleg mégis nagyobb a befolyása, mint nem egy hivatalos pártvezetőnek. A pártcsinovnyikok működtetik a gépezetet, ám a „rendszerépítő” stratégiát Orbán máig a régi csapatra bízza. Minden további következtetésnél fontos szem előtt tartani: a Fidesz (illetve pártrezsimje és pártalkotmánya) képileg nem csak Orbán arcvonásait villantja fel. Hanem a csoportja összes emberéből benne van egy-egy, mozaikszerű homlokbarázda, szájív, tekintetcsillanás, gesztusmorzsa. Együtt adják ki a jogállamot zárójelbe tévő csoportlélektani-párttörténeti organizmust. Ha létezik Orbán Viktornak „belső ellensúlya”, akkor az ez a csoport. A Fidesz önérdekű gátlástalanságának, hatalmi sikereinek és kontraproduktív csatavesztéseinek oka is mind ebben lelhető fel. Orbán kimeríthetetlen magabiztosságának, pszichés önlegitimációjának fedezetét ez a háttértársaság biztosítja. Körülbelül, mint egy utcai banda vezéréjét, aki nagystílű fehérgalléros hazardőrré válva is csak azokban bízhat, akik kezdettől vele „dolgoztak.” A Nemzeti Együttműködés Rendszere, s annak élcsapata haláltusájának első tünete e csoport széthullása lesz. Semmi nem örök, előbb-utóbb ez is bekövetkezik. A kérdés csak az, hogy mikor? (Folytatjuk)

JEGYZET

1 Bogár: Az Orbán-kormány más megoldást mutatott fel, ezért a megtorlás. Lánchíd Rádió, 2011. december 23. http://mno.hu/lanchidradiohirei/bogar-azorbankormany-mas-megoldast-mutatottfel-ezert-a-megtorlas-hang-1039358

2 Petőcz György: Csak a narancs volt. Irodalom Kft., 2001. 145–146. o.

3 Decision Making, Free Press, New York, 1977.

4 Bayer Zsolt: A Nagy Fidesz-könyv. I. (H)őskorszak. Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 2006. 98. o

5 MSZP: az ellenzékiséget is elbaltázzák? hvg.hu, 2010. július 7. http://hvg.hu/velemeny/20100707_mszp_mszmp

6 Kiss Balázs, Mihályffy Zsuzsanna, Szabó Gabriella (szerk.): Tükörjáték. L’Harmattan Kiadó, 2007. 57. o.

7 Pokorni Zoltán birodalmat épít – A konzervatív jobboldal nem kerülhet liberális politikus kezébe. Magyar Nemzet, 2006. május 29. http://mno.hu/migr/pokornizoltan-birodalmat-epit-509284

8 Schmidt Mária ante portas? Magyar Nemzet, 2007. január 15. http://mno.hu/velemeny/schmidt-maria-ante-portas-458905

9 Uo.

10 http://mno.hu/velemeny/helyreigazitas-455456 11 Új fideszes generáció a régi ellen. Véleményvezér, 2012. január 4. http://velemenyvezer.blog.hu/2012/01/04/lazar_vs_dajcstomi

12 Uo.