Nem ez az egyetlen hiba, amit elkövet Szász János, de ad is cserébe. Láthatólag számára a XX. század első évtizede csak előjáték a holokauszthoz, mindjárt a nagy szürkeséggel kezdünk, nincs vurstli, nincs szín és csiricsáré, csak hullámos bádog, rozsda, távolból kattogó vonat.
Nem, nem is ezzel kezdünk, hanem a Trabant együttessel. Nincs teljesen a helyén ez sem, kész az egész énekli Juli, szokatlan intellektuális beletörődéssel és alkoholizmus előtti lemondással.
Liliom a megszokott keresztbe csíkos trikó helyett rabruha-stráfos mellényt visel, látható kidolgozott válla, karja. Kicsit betyáros jelenség, de férfi, fiatal felnőtt, nagy szívvel, nagy lélekkel, kevés ésszel.
Orth Péter körülbelül azt játssza, amit kell, indulatos, föl-fölkiabál, emeli fenyegetően a kezét, pörgeti a kártyát, zsebre vágja a kezét. Ha az előadás egésze kicsit mást is akar mondani a darabról, ő semmiképpen sem akar mást mondani a szerepről.
Nem kell nagyon sokat várni a legkompaktabb alakításra sem, Bognár Gyöngyvér tudja, mennyi az elég, hagyja, hogy a kopogós, magas talpú papucsa beszéljen helyette, vagy ha nem az, akkor csak a mustársárga, bokáig érő zoknija.
 |
| Kecskeméti Katona József Színház |
Fazakas Géza épp az ellenkezője, nagyon melléfog, de nagyon mellé is van öltöztetve, legalábbis az ember azt hinné, hogy ha valakit a szerepe szerint Ficsúrnak hívnak, akkor a maga rossz ízlésű módján azért kiöltözködik, de a jelmeztervező Vereczkei Ritától most csak szürke nadrágra, töredezett bőrdzsekire futotta, menő, de nem ficsúr.
A rossz jellem berezelt fölényeskedés helyett meg mintha folyton konspirálna, suttogna. Aztán áldozatul esik az izraeli önvédelmi harcművészetnek, a kaftános pénzhordó, Linzman kicsavarja a karját.
XX. századi Liliom az előadás, összhuszadik századi, a rendőrök egyenruhája Trabant-korabeli, ha azt mondják: „zsidó", akkor kicsit halkabban mondják, mert nem tudják, hogy akinek mondják, az mit szól majd hozzá. Ő is ember, ezt mondja, akit szeretünk, Juli.
Szász János, nem nagy okosság kimondani, filmesen gondolkodik, jeleneteket helyez egymás után, az átmenet néha nehézkes, még szeretném földolgozni, amit látok, amikor bejön két markos úriember a félhomályban, és kiviszi az asztalt meg a széket.
Nem tudom, mit nyerünk a történet időkeretének kitágításával, csak azt látom, amit veszítünk, az otthonosságot. A kisvilág megformálása a színészekre van bízva, amivel nem mindenki bír el.
De aki elcsúszik, az is a Liliomot mondja, benne a magyar színház legszebb szerelmes párbeszédével, többé-kevésbé az előadás ellenére mondhatom: nem a szorongás örök, hanem a szerelem.
