Dr. Buda Béla más úton próbált járni. Közel fél évszázada dolgozik pszichiáterként, de nem ragadt bele a szokásos szakmai praxisba, hanem széleskörű áttekintésre és korszerű megoldásokra törekedett. Ezt elősegítette, hogy kivételes nyelvtudásával és külföldi kapcsolatai révén követni tudta a legújabb szakirodalmi közleményeket, s rengeteg meghívást kapott különböző, tudományos kongresszusokra, szakmai tanácskozásokra. Az ott megismert kutatási beszámolókat és módszereket pedig szelektíven értékelve, itthon szakcikkek, tanulmányok és előadások formájában közreadta. Így próbált fejlesztő és megtermékenyítő hatást gyakorolni a gyógyító és nevelő szakemberek szemléletére.

Ezek az „elvetett magvak” azonban egyelőre keveseknél találtak jó talajra, kedvező fogadtatásra. A pszichiáterek többsége nemcsak hazánkban, hanem világviszonylatban is a gyógyszergyárak befolyása alá került, s jóformán csak az újabb és újabb gyógyszerekben bízott. Ehhez az időhiányon kívül az is hozzájárult, hogy maguk a betegek is szinte kizárólag a gyógyszerektől várták panaszaik megszűnését. Az orvos számára egyszerűbb volt alkalmazkodni ehhez a hagyományos közfelfogáshoz, mint a bonyolultabb és időigényesebb pszichoterápiás módszereket alkalmazni és más segítőkkel együttműködni. De tanulmányai alapján is inkább bízott a gyógyszerekben. A magyar orvosegyetemeken ugyanis még nem honosodott meg a pszichoszomatikus szemlélet. Amely a pszichoszomatikus és szociokulturális tényezőkben találja meg sok szervi elváltozás és funkciózavar okát.

A szerző sajátos munkamódjának jellemzője, hogy az érdeklődést felcsigázó Bevezetés után már a legelső fejezetben röviden kifejti meglepő megállapításainak lényegét (alig 20 oldalon). A további fejezetekben pedig történelmi megközelítésben, kilenc, nagy témakörre bontva elemzi és sokrétűen indokolja az első fejezet megállapításait. Amelynek címe: Pszichiátria –egy különös és ellentmondásos orvosi szakterület. Itt a jelenlegi helyzetről megállapítja, hogy az orvostudománynak ez az ága hatalmas szervezeti struktúrákat ellenőriz, szinte önálló gazdasági szektorrá vált. Ugyanis az eredetileg „elmebajnak” tekintett tünetcsoportokon kívül sok más viselkedésre vagy lelki folyamatra is kiterjesztette ellenőrzését és gyógyító törekvését. S minthogy az ideggyógyászatból nőtt ki, továbbra is az agyi történéseket tekintette döntő tényezőnek és módosításra, gyógyításra szorulónak. Az agy biokémiai folyamatai pedig csak gyógyszerekkel: antipszichotikumokkal, antidepresszánsokkal és egyéb, fizikokémiai vagy elektronikus eljárásokkal befolyásolhatók; bár ezeknek is korlátokat szabnak a túlnyomórészt átörökléssel létrejött genetikai tényezők. Ezek dominanciájával, befolyásolhatatlanságával vagy „vulnerabilitásával” minden kórosnak tekinthető változást magyarázhatónak tartottak. Az így kialakuló „biológiai pszichiátriában” az egyéni fejlődésnek, a szociálpszichológiai és szociokulturális tényezőknek nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget és sokáig figyelmen kívül hagyták a pszichológia vagy a pszichoanalízis eredményeit.

Közben azonban éppen a különböző pszichoterápiás irányzatok értek el jelentős eredményeket a mentális és egyéb viselkedészavarok kezelésében. Az egyre bővülő epidemiológiai vizsgálatokból pedig kiderült, hogy sokkal több „lelkileg beteg” szorulna orvosi szaksegítségre, mint amennyit a pszichiáterek „elmebetegként” kezeltek. A lakosság legalább felénél előfordulnak például depressziós periódusok vagy egyéb lelki és viselkedészavarok, amelyekkel a pszichiátriának is foglalkoznia kellene. Ezen a téren az antipszichotikumok és az antidepresszáns gyógyszerek megjelenése hozott fordulatot. Ezek ugyanis – legalább átmenetileg – jelentős változásokat hoztak létre az érintettek viselkedésében. Így szoros kapcsolat, sőt függőség jött létre a gyógyszeripar és a pszichiáterek között. Ezt az összefonódást a pszichoterápiás eljárások preferálói mindeddig eredménytelenül próbálták fellazítani.

A kialakult, ellentmondásos helyzet a szexuális viselkedés zavarainak értelmezése és kezelése terén is jellemzően megmutatkozik. Az amerikai Pszichiátriai Társaság által összeállított „Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyvben (DSM) a szexuális zavarok Buda szerint nagyon hasonlítanak Krafft-Ebing 19. századi terminológiájára. A 20. században bevezetett parafilia diagnosztikus fogalma sem hozott új eredményeket a szexuálterápiában. Hiába nevezik a pornográf képeket szívesen nézőket voyeurnek, a bizonyos típusú gyermekek és fiatalok iránt szexuális vonzalmat érzőket pedofilnek vagy hebofilnak, ez a diagnózis még nem old meg semmit, ha gyógyszerekkel próbálják kezelni azokat. Mégis ez történik, mert a kutatásokat legtöbbször a gyógyszeripar finanszírozza, s ennek során a saját érdekeit szolgáló eredményeket egyoldalúan preferálja. De hatalmas profitjából a gyógyszereiket használó orvosoknak is juttat valamennyit, pl. kongresszusi részvételek költségeinek átvállalásával stb.

A nemzetközi gyógyszeripar tehát igyekszik elkötelezni a pszichiátereket; akiknek képzéséből és továbbképzéséből majdnem teljesen hiányoztak a szociokulturális, a szexológiai és pszichológiai tudományok. S így – Buda megállapítása szerlnt –„nem nagyon értik, hogy a medicina micsoda óriási szuggesztív erőkkel dolgozik… Ezért is állnak értetlenül az ún. alternatív gyógymódok hatalmas térnyerése előtt… Teljes szemléleti reorganizációra, reorientációra lenne tehát szükség.” (31. old.)

Ebből következően a pszichiátria autokratikus működése és ideologikus ortodoxiája ma már nem folytatható. A mélyreható elméleti revíziókhoz viszont sokrétű, nyílt viták kellenek, amelyek elől a biológiai pszichiátria eddig a gyógyszeripari kutatások eredményeire hivatkozva, lényegében elzárkózott. Ugyanakkor a szociálpszichiátria az 1980-as években hazánkban jelentkező, biztató, kezdeti próbálkozások után egyre inkább háttérbe szorult, szinte eltűnt. Buda Béla közel öt évtizedes szakmai tapasztalatai és hatalmas, elméleti háttérismerete alapján szemléletváltást sürget, hiszen „jelentős tudományterületek léteznek, amelyek az emberi viselkedésről, kommunikációról, a kapcsolati dinamikáról, a külső, társadalmi és kulturális környezet gyors változásairól stb. sokat tehetnének hozzá a pszichiátria jelenleg eléggé szűkre szabott ismeretanyagához.” (40. old.)

A szemléleti változás szükségességét a könyv további fejezetei meggyőzően dokumentálják, de számot vetnek ennek akadályozó tényezőivel is. Végeredményben Buda Bélának ez a könyve – de egész életműve is – kiutat keres és mutat az elmegyógyászat mai válságos helyzetéből. A könyv tanulmányozása ezért a gyógyításban és nevelésben érintett szakemberek számára elengedhetetlennek tűnik, s mind a képzésben, mind a továbbképzésben felhasználandó. (Háttér Kiadó)