A könyv címlapján remek kép Kroó Györgyről, egyszerre tűnik megtervezett fotónak és ellesett pillanatnak. Az ilyenre szokás mondani: szinte megszólal. S valóban, szája mintha szóra nyílna – de nem; inkább azt a gesztusát sejtjük benne, ahogyan engedte, hogy a levegővel együtt a – számára hasonlóképp nélkülözhetetlen – környezeti impulzusok is átjárják, hassanak rá. Annak a világranyitottságnak magától értetődő kifejeződése, amely zenei életünkben mindenkinél alkalmasabbá tette arra, hogy a mindenkori jelen eseményeit kordokumentumokként örökítse tovább, történelmet írva napi beszámolóival is. Ugyanakkor ez a múlt sohasem befejezett; tovább él akkor is, amikor haszonélvezői vagyunk az egykori nemes törekvéseknek, szándékoknak, amikor az egykor elültetett magvak kikelnek, szárba szökkennek – és akkor is, amikor régi hibák járt ösvényein taposva haladunk tovább.

A címben jelzett intervallum azt az időszakot öleli fel, amikor Kroó György írásai több-kevesebb rendszerességgel megjelentek az Élet és Irodalomban. Most, amikor a Klasszikus és Jazz Nonprofit Kft. jóvoltából, Várkonyi Tamás közreadásának köszönhetően, összegyűjtve megjelentek a „Gramofon Könyvek” sorozatában, egészen kivételes kordokumentummá álltak össze, sajátos rálátást biztosítva bő három évtized zenei életére. Időtlen érték vált közkinccsé, amely létével megkönnyíti, hogy a jelenben és a jövőben elkerülhetőek legyenek buktatók, és a mindenkori döntési helyzetbe kerültek –immár történeti tapasztalatok alapján – korábbi, leszűrt tanulságok birtokában a fejlődést segítsék. A kötet létrejöttében közreműködők kivételes hozzáértését dicséri, hogy mely írások címét villantják fel a borító montázsában. Informatívak a címek: tájékoztatják az olvasót Kroó történészi érdeklődésének súlypontjait illetően, ugyanakkor a kiválasztás a közreadott anyag teljes ismeretéről is tanúskodik, mert a kiemelt írások valóban megkülönböztetett helyet foglalnak el a gyűjteményben (nem a „legjobbak”, ilyen minősítés méltatlan lenne, még csak nem is a legolvasmányosabbak – de erővonalak metszéspontjaiban helyezkednek el, így „helyzeti energiájuk” rendkívüli).

Végigolvasva a 239 írást, ismét megbizonyosodhattunk arról, hogy kötetben felértékelődnek –pontosabban, saját közegben olvasva őket, a figyelem nagyobb erőterének köszönhetően, hatásosabban jut el közlendőjük az olvasókhoz. Írások ezek, nagybetűvel, szinte valamennyien: néha nemcsak okosak/okosítóak, hanem bölcsek is. Szerzőjük tudása, világ- és lényeglátása megmutatkozik bennük, mint cseppben a tenger. S felelősségérzete is, melynek köszönhetően a hasznos és hasznosítható közlendőkre összpontosított. Hogy előadóművészi (interpretációs) kérdéseket e fórumon nem tárgyalt, annak is megvan a maga indoka: azokkal a Rádió Új Zenei Újság című sorozatában foglalkozott.

Kroó György rádiókritikáiból megjelentek már válogatások – a Kroó-portré teljesebbé tételében is rendkívül jelentős e kötet. Felmérhetetlen, de valószínűsíthető: sokak számára Kroó az UZU-t jelentette, avagy megfordítva. Tehát, évtizedek távlatából még a Tanár Úr „ismerői” számára is többletet ad ÉS-beli írásainak gyűjteménye.

De valójában többről, sokkal többről van szó: korképről. Sőt, kettős korképről! Arról, amelyik Kroó írásaiból kibontakozik, s arról, amelyet „sorok között olvasva” fedezhetünk fel. Mindkettő egyaránt rendkívül tanulságos.

Kroó: kora krónikása. Rendszeresen tájékoztatja olvasóit a hazai (elsősorban budapesti) zenei élet eseményeiről, amellett beszámol külföldi tapasztalatairól. Ő, aki a Magyar Rádió főállású munkatársa volt, kritikusként „hivatalból” hanyagolta a Rádió együtteseit (a recepciótörténet fehér foltja ez!), az újság hasábjain viszont bennfentesként tudott beszámolni mindazokról a kezdeményezésekről és nagy jelentőségű vállalkozásokról, amelyekkel a Rádió járult hozzá zenei értékek teremtéséhez, felfedezéséhez és terjesztéséhez. Visszagondolva, sokan emlékszünk rá – s csak most döbbenünk rá, milyen nemes mecenatúrát könyveltünk el magától értetődően természetesnek. Ráadásul, folyamatokról volt szó, nem egyszeri-egyedi projektekről, amelyeknek tanulságai a következő vállalkozásokban aligha kamatoztathatóak (többek között a feltételek és a személyi állomány kiszámíthatatlan változásaiból adódóan).

Aki megélte, nosztalgikusan gondol az intézmények közötti összehangoltan működő kapcsolatokra – amikor kiszámíthatóan lehetett tervezni, és a sikert nem a „bejött” vagy „összejött” megállapítással nyugtázták.

A tájékoztatás körének tágassága utólag is elismerésre méltó. Az ÉS olvasói rendszeresen értesülhettek például a nemzeti rádiók párizsi találkozójáról, a Tribune Internationale des Compositeurs-ről, s azon belül a delegált magyar művek fogadtatásáról csakúgy, mint azokról a tendenciákról, amelyek az érdeklődés fősodrát mozgatták. Tehát, az újságolvasó különösebb energiaráfordítás nélkül, „képbe került”. Ami évtizedek távolából még elképesztőbb: a kulturális folyóiratban olyan részletező leírására-elemzésére volt lehetőség, amilyenre manapság még a gyakorlatilag korlátlan terjedelmű internetes fórumokon sincsen. Igaz, a körülmények kiszámítható és kiszámíthatatlan összjátékából adódóan, gyakorlatilag megszűnt a kortárs zeneirodalomnak az elmélyült áttekinthetősége. Specializálódott muzikológusok is csupán karcsú szeletét ismerik a torta-egésznek – míg Kroó annak idején a hangzó anyag és a kottakép együttes ismeretében megismételhetetlen közvetlenséggel számolt be olvasóinak kottaolvasmányairól. Az ilyen írások ma arra is hivatottak lennének, hogy felébresszék a gyakorló muzsikusok (s a zenepedagógusok) tájékozódás iránti igényét, mert íme, lehet. Pontosabban: lehetett. És a fejét zenei írásra adónak is van elgondolkodnivalója: mennyi befektetett idő rejlik egy-egy sommás mondat mögött…

És ami korábban aligha tűnhetett fel ebben a gazdag tájékoztatási rendszerben: Kroó talált módot arra, hogy személyes véleményének is hangot adjon. Nem személyeskedve, hanem pártosan, más szóval: elkötelezetten. Utólag szeretetteljesen elmosolyodik az ember, olvasva az egykori Szabolcsi-növendék költői képekké varázsolt lelkesedését! Hogy mi mindent „kihallott” akár a legújabb zenei termésből, mi mindent „beleérzett” akár egyetlen hangba vagy skálamenetbe – ha „jókor, jó helyen” volt, tehát általa sokra becsült szerző partitúrájában. És a személyes értékítélet másik mérlegserpenyője: szerzők, amelyekre nem irányult érdeklődésének reflektorfénye. Esetében a választás is minősítés, ami úgyszintén felelősségteljes. Hiszen miként az új mű sorsát nagyban befolyásolja az első előadás (amelyet több talán nem is követ!), úgy az először elhangzott darab hivatalos megítélése is vízválasztó. A „miértek” utólagos visszakeresésére nincs lehetőség – ami viszont értő/értelmezett fogadtatásra talált, annak megvan az esélye, hogy időről időre újra megméressék.

A hazai zeneszerzésről szóló beszámolók nagy számát látva, az ember hajlamos megérteni a mai zeneszerzők elégedetlenségét, amiért műveik hallgatásra ítéltek. Hiszen még a közelmúltban is, lám, mennyivel több lehetőségük volt a megmutatkozásra. Mert hiába, hogy hosszú ideje csupán rétegérdeklődésre tarthat igényt a legújabb termés, a zene természetéből adódóan csak a megszólaltatott műnek van „esélye” arra, hogy eljusson olyanokhoz is, akik nem is gondolták magukról, hogy őket is érdekli, képes megszólítani a korábban távolságtartással kezelt kortárs-zene.

Vigasztalásokat is ad, óhatatlanul is, a Zenei panoráma valamennyi olvasójának. Idejekorán „felfedezett” szerzőknek, mellőzötteknek (akik azóta más fórumokon kaptak elismerést), előadóknak elsősorban a bemutatás felelősségét illetően, s a zenei versenyek témájában, tanároknak-diákoknak, a zenei élet szervezőinek, a zenével már „megfertőzötteknek”, s azoknak is, akik korábban távol tartották magukat a történeti zenék világától. És nem kevés útmutatást! Mennyi javaslat, megszívlelendő tanács szerepel benne, amelyek mindmáig nem találtak meghallgatásra. Azoknak, akik pozíciójukból adódóan felelősek kulturális életünkért, művelődéspolitikánkért, kötelező olvasmány!