Anna Vinnitskaya volt a Concerto Budapest vendége, ifjú zongorista, és még ifjabbnak látszik, de megnyert néhány zongorista-összecsapást, köztük egy különösen fontosat is, az Erzsébet királynő versenyt Brüsszelben, ennyi elég szokott lenni. Lemezek előzték meg Anna Vinnitskayát, meglepően jó lemezek, meglepően bátor műsorok, jöjjön már, jöjjön, hátha igaz, amit sejteni lehet.

Nem ennyire egyszerű. Mert Vinnitskayához előbb el kell szenvedni a Concerto Budapest Prokofjev-interpretációját, elszenvedni és beszélni róla, pedig nem jó egy az életéért küzdő társulatot pofozni, de nincs mit tenni, amit játszottak Klasszikus szimfóniaként, az körülbelül úgy viszonyult az igazihoz, mint a kaputelefon csipogása a Für Elise-éhez. Durván és darabosan szólt a mű, ha a részek stimmeltek, az egész nem állt össze, az arányok sántikáltak, ha a tempó rendben volt, akkor nem tudták eljátszani a fafúvósok, a játékosság, szellem, lendület mindvégig hiányzott, afféle körülbelüli előadás volt, és még a szándékot sem lehetett megsejteni, hogy mindez hogy szólhat ideális esetben, Keller András fejében. Aztán Vinnitskaya, huh, tényleg csinos, elég csinos ahhoz, hogy gyanús legyen, de diáklányosan bájos, és szerencsére elég béna a ruhája is, a fekete pulóverhez valami fehér selyemsuhogó szoknyát vett föl, ez viszont biztató, talán nem kellemes hangverseny következik a dekoratív médiaszemélyiség közreműködésével.

Fél perc múlva a gyanú árnyéka annyira nincs sehol, hogy ha volna még erre is figyelmem, akár szégyellhetném is magam. A zenekari bevezetés után az első oktávok, ahogy Anna Vinnitskaya szinte csak ráejti a kezét a billentyűkre, már minőségi hangzást hoznak, érett, tartalmas zongorahangot, el lehet engedni a karfákat, és indulhatunk. Rachmaninov a szerző, a Változatok egy Paganini-témára a mű, amihez nemcsak tehetség, nemcsak ujjak, csuklók kellenek, de színek, nagyvonalú zenei gondolkodás, az egészet átlátó, de a részletekbe belevesző elme. Anna Vinnitskaya nagyszerűen zongorázik, annyira jól, hogy húzza magával fölfelé a zenekart is, megtalálja a csúcspontokat és a pihenőket, végigvisz a darabon, és néha érzem, hogy kinyílik egy-egy rész, hogy ami máskor Rachmaninov bátorságának tűnt, a közönségessel való játéknak, az most nemcsak érzelmes, de finom, elegáns, tévedhetetlen. Közben pedig repkednek a hangok, könnyedén és mégis súllyal, ez már Rachmaninov, aki a Dies Iraet idézi, és aztán egy fricskával száll ki a darabból, köszönöm, csak ennyit akartam mondani. A zenekarnak nem ennyire egyszerű a helyzete, nekik még van egy második rész is hátra a koncertből, és nehéz a csúcs után még valami okosat mondani. Ügyesen oldják meg a helyzetet Scsedrin Carmen-átiratával, amelyben megszólal szinte minden az eredetiből, sőt még egyéb Bizet-ből is kölcsönöz, végig lehet menni a történeten, és csak nagyon ritkán jut eszébe az embernek, hogy ez eredetiben mennyivel jobb. Sok ütős szólam, az Amadinda közreműködésével, jó poénok, amelyek szerencsére nem ismétlődnek, vicces váratlanságok és hihető elborulások, harangszó és kasztanyetta, pont annyi, amennyit még elbír az ember. Amúgy sem tudok olyan nagyon figyelni, előttem ül Anna Vinnitskaya, jó lenne megkérdezni tőle, hogy jön-e még, és ha igen, mikor, egyedül vagy a nagyobb zenekarokhoz. De jön, remélhetőleg.

Anna Vinnitskaya