A Kaisers TV közszolgálati televízió. A császár dicsőségére. Németül beszélnek benne, csak a reklám megy magyarul... Aztán jön a forradalom és Kossuth elfoglalja az egészet. Elnöknek Petőfit nevezné ki, de nem találja. A költő (aki azt hiszi, hogy direkt mellőzik) végül előkerül, és mégiscsak ő lesz az elnök. Először elbocsát mindenkit, aztán a hülyéket visszaveszi. Legalábbis Kossuth Lajos építő kritikája szerint. Az elnök- és hatalomváltással egyidejűleg a lánglelkű forradalmár a tévét is átkereszteli. Magyar Nemzeti Élőkép Vibránc. Megjelennek a malomkő nagyságú, magyar nemzeti kokárdák, kicserélik a logókat, a volt császárpártiak óriási nemzeti szín zászlókat lengetnek a stúdióban. Lajos és Sándor, magas pozíciójuk ellenére, nem átallanak képernyősökké degradálódni, a forradalmat élőben, a vibránc képernyőjén közvetítik, miközben Petőfit olykor Aranynak nézik. (De legalábbis a Toldi írójának.) A történetbe bekavar a nemzeti hősnek kikiáltott sukorói oroszlán és az ő soha nem látott leánygyermeke, aki a messzi jövőből – 1881-ből – csöppen az események sűrű közepébe. Ha valaki nem szeretné előre megtudni a poént, ne olvassa tovább. Mert az elég ütős. Az 1848-as szabadságharc- és forradalmat ugyanis élő adásban megnyerjük!

Pintér Béla társulatának a Szkénében bemutatott előadása újabb halovány példa arra, hogy létezik kortárs dráma. Megírják, bemutatják. Pintér, mint mindig, most is a színház felől közelít, egy fejben kész előadás szövegét veti papírra, nyilvánvalóan teret adva a próbák alatti improvizációnak. Szóval él, mozog, sistereg a szöveg, mindenki ért mindenkit, a néző beesik este a színházba, nem nézik hülyének, épp ellenkezőleg, megkapja azt, amit épp előtte lenyúltak tőle. Egy napi adag emberi méltóságot. Aztán kezd vele, amit akar.

Közben a sukorói sörényes, alias Baráznay Ignácz tábornok épp a sorsdöntő schwechati csatát odahagyva próbál lelépni a szeretőjével terhes felesége és a magyar szabadságharc elől. A vibránc képernyőjén mindebből semmi se látszik. Lovasok nyargalásznak le, föl. Legföljebb a szerető, a helyszínről tudósító Üregi Szidónia bemondó-művésznő tűnik ki a képből a legizgalmasabb pillanatban, de a sorsdöntő schwechati csata (némileg váratlanul) ennek ellenére folytatódik.

Mucsi Zoltán Gróf Baráznayja ugyanazzal a visszafogott, rezzenéstelen mimikával működik, mint Stefanovics Angéla stílbravúr Üregi Szidóniája. Tekintetük a távolba mered, mindegyre a jövőt kutatja. Pintér Béla jó érzékkel látja őket a két szerepre vendégül. Ő maga Petőfit adja, nagy bravúrral és bátor humorral. Köszönhetően az írónak (ez a nemzeti emlékezetünkből föltámadó, ugyanakkor minden pátosztól megfosztott, esendően korszerű, öniróniától mentes Petőfi nem a magyar történelem dicsőséges lapjairól ugrik elénk, sokkal inkább a maga reflektálatlan, zsenitudatú, hús-vér valójában), és köszönhetően a rendezőnek, aki rá osztotta ezt a ziccerszerepet. Pintér Petőfiként hasonlóan működik, mint íróként és rendezőként. Nem hagyja, hogy kicsússzon a kezéből bármi is. A már-már díszlettelen térben (Tamás Gábor) a látványos maszkok és jelmezek mögött (Benedek Mari) a lehető legszikárabb játékstílust követeli meg a még erőteljesebb hatás kedvéért. Ez nagyjából sikerül. Imponáló önmérséklettel dolgozik Szamosi Zsófia Baráznaynéja, Thuróczy Szabolcs Kossuthja, Szalontay Tünde őstelevíziós Pankája, aki nem csak, hogy Lágyvölgyi, de még Dombor is. Nos... Pintér Petőfije száll el egyedül, de csak egyetlen szabadjára engedett pillanatra, mikor a forradalom hevében újrahangszerelt Himnuszt énekli bele a nemzeti vibránc kamerájába. A helyzethez méltó nagy átéléssel, csak enyhén rockosítva. Az ügyet később a gentlemen’s agreement szabályai szerint Kossuth lerendezi. (Te, Sándor, hogy volt azzal a...)

A népet, persze, nem sikerül leváltani, a magyar közszolgálati díszleteit ugyanazok a lógó bajuszos, szomorúképű, mezítlábas csikósgulyások tologatják, mint a császári televízióét előtte. Pintér Béla kabaréja itt fordul szomorú valóságba, miközben ő maga szándékoltan nem keres direkt megfeleléseket múlt és jelen között. Keressen, aki akar. A múltat is a múltból szemléli. 1848-at 1881-ből. Ám ezzel az időutazással nemcsak a Baráznay lány személyes sorsa pecsételődik meg (jó értelemben véve, hál’ isten), hanem a már említett magyar történelemé is.

Enyedi Éva Amáliája gyermeklelkű grófkisasszonyként lohol végig a történeten. Miközben iskolásként sorolja a történelemórán szerzett ismereteit, nébenbáj megnyeri a papájának (és nekünk) a schwechati csatát.

Arról, hogy mi történik a forradalom megnyerése után, csupán szűkszavú információkat kapunk. A németek és a franciák hitelekért kilincselnek, és ez semmi ahhoz, ahogy a koldus svájciak kérincsélnek tőlünk. Ilyesmi.