Pontosan lehet tudni, hogy miért tűzte műsorára a Pesti Színház a közel negyedévszázada elhunyt Thomas Bernhardtól A színházcsinálót. Mint ahogy az is világos, hogy miért a társulat egyik vezető színésze, Kern András alakítja a címszerepet. Az sem lehet kérdéses, hogy mekkora bátorság kell ahhoz, hogy az osztrák író szitok- és gyűlöletáriái egy félezer nézőt befogadni képes teátrum színpadán egy esetleges érvényes előadásban megszólalhassanak.

A szándékért tehát mindenképpen dicséret illeti a színház vezetőségét, ám paradox módon összességében éppen a bátorság hiánya miatt csalódás a produkció. Persze mindig merészebb egy rendező kevesebb számú publikum előtt, ráadásul Thomas Bernhard inkább a „beavatott kevesek” szerzője. A színházcsináló eddigi érvényes előadásaihoz a Budapesti Kamaraszínházban Sinkó László, a Kamrában Haumann Péter, a Stúdió „K”-ban Tamási Zoltán főszereplésével az intimebb néző-színész viszony teremtette meg az alapot.

Bernhard darabjainak élvezéséhez ugyanis az irónia mellett nagy adag mazochizmus szükségeltetik, hiszen az író kíméletlenül szembesít bennünket az emberi lét legvisszataszítóbb jellegzetességeivel, a szereplőket meg-meglegyinti, sőt van, amikor el is éri az őrület, a visszavonhatatlan személyiségtorzulás. A makacsul monologizáló hősök végtelenül magányos emberek, akiket elsősorban az érdekel, hogy az általuk kitűzött célt milyen körülmények között, kiknek vagy minek köszönhetően nem érik el. A legjellegzetesebb Bernhard-figurák egész életüket egy-egy idea, ábránd szolgálatában töltik el, hogy aztán évek múlva csalódottan vegyék tudomásul totális kudarcukat. Darabjainak középpontjában mindig a tagadás áll, valamint a körülmények és a gátló tényezők megnevezésének és meghatározásának a lehető legpontosabb igénye. Az életmű azért izgalmas, mert a szereplők monomániáján túl, fontos társadalmi kérdéseket érint a szerző, cseppet sem visszafogott stílusban. A színházcsináló formátumos szöveg, egyrészt mert a színház a színházban szituáció mindig izgalmas, még akkor is, ha mostanában nagyon divatos, másrészt Bruscon figurája nagy lehetőség a címszerepet játszó színésznek. Bernhard színműve én-dráma, hiszen a darabbeli viszonyok erőterében a címszereplő áll, a „cselekmény” szálai az ő kezében futnak össze, ő az alfája és omegája az előadásnak. A drámaiságot Bruscon végeláthatatlan, néhol roppant mulatságos monológjai jelentik, amelyek érintik a kommunistákat, a nácikat éppúgy, ahogy a nők egyenjogúságának kérdését is.

A Pesti Színház színpadán Csizmadia Tibor rendezése olajozottan működik, csak éppen Bernhard könyörtelensége nem szólal meg. Ennek az oka a főszerepet alakító Kern András játéka.

Kern András képességei alapján hivatott lenne megmutatni Bruscon figurájának teljességét. A színész rutinja és nagyszerű ritmusérzéke átsegíti az előadást a fáradtabb pillanatokon is: ülnek a poénok, ahol kell, ott nevet a közönség. Azonban az alakításból éppen az a játékos ambivalencia hiányzik, amely megmutatná a figura extrém szélsőségeit, a magát Goethével, Voltaire-rel egyenrangúnak gondoló színházi embertől kezdve, egészen a saját maga által írt színdarabbal a vidéki kocsmákat járó, családját terrorizáló ripacsig. Kern e két végpólus mértani közepébe helyezi a címszereplőt, és nem is mozdítja el az előadás során egy jottányit sem. Játéka nem mozog elég széles skálán, így aztán nem is derülhet fény Bernhard darabjának mélyebb rétegeire, Bruscon ebben a felfogásban középszerű, kissé hóbortos színész-rendező csupán. Csak egy példa a sok lehetséges közül, egy helyütt megjegyzi Bruscon, hogy a turné előző előadása közben elveszítette a hallását. Ez a megrendítő bejelentés azonban nem éri el a kellő hatást, mert előtte nem tapasztalhatta meg a néző a másik végletet: az előadás esztétikai hatása érdekében könyörületet nem ismerő színházi embert.

Ha a címszereplőnek parádés lehetőséget kínál is a darab, ez semmiképpen sem igaz a többi színészre. Kútvölgyi Erzsébettől, Karácsonyi Zoltántól, Járó Zsuzsától, Borbiczki Ferenctől és Igó Évától nem várható több mint, hogy alázattal szolgálja az előadást, és ezt maradéktalanul meg is teszik.

A Pesti Színház honlapján az olvasható, hogy Thomas Bernhard darabjai a maguk idejében, amely nem is volt annyira régen, felforgatták Európa színházainak életét. Ezt a megállapítást az előadást látva nehéz elhinni, mert Csizmadia Tibor rendezése elsősorban kellemes másfél órát jelent a nézőnek, nem többet.

Kern András