Egy asszony és még egy
Hát az az öregasszony, aki semmit sem csinál a képen, csak van, de ebben a levésben ott van a fáradtság, a szegénység? Szakadt ruhája a nyomorról beszél, sűrű ráncai meg akár egy végtelen fiókkal bolondított szekreter a nagymamánál, amelyből szinte végtelen számú történet kaparható elő szükség esetén.
Ergy Landau (vagyis Landau Erzsi) és Nora Dumas (Kelenföldi Telkes Nóra) közös kiállítása nemcsak azért különleges, mert újabb két nevet pipálhatunk ki a valóban híres, magyar, de külhonba szakadt fotográfusok képzeletbeli névsorában. Hanem inkább, mert a magyar látogató most végre megismerkedhet e nők másik oldalával. Elsősorban mindketten műtermi fotósok voltak ugyanis.
Na nem Budapesten, mert – olvasom – a múlt század tízes éveiben még nem működött olyan intézmény, ahol a műfajjal művészi szinten foglalkozni vágyók képezhették volna magukat. E két nő mehetett volna Berlinbe, Münchenbe, Bécsbe is akár, ők Párizst választották, egymástól függetlenül. Pályájuk a húszas évek végén kapcsolódott össze, amikor Dumas csatlakozott Landau műhelyéhez, ahol majdnem egy egész évtizedig dolgoztak együtt. Témájuk többnyire „a nő” volt, beállított képeket készítettek, no nemcsak aktot, de portrét és divatfotót is például. Hazai kvázi ismeretlenségüket jól illusztrálja, hogy a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum és a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fotótára is csak nagyon kevés képet őriz tőlük, s magyarországi kiállításaik sem voltak gyakori fenomének mostanság. Miközben a múltban rangos nyugat-európai galériák remek tárlatokat szenteltek e két művésznőnek.
A Biksady mostani kiállítása a műtermi képek helyett a kevésbé ismert dokumentarista fotókból válogat.
Nora Dumas esetében például az akkoriban nem túl jól dokumentált svájci és a francia vidéki életet feldolgozó gazdag és színvonalas anyagból. Csend és béke, és munka, és öregség, meg vitalitás. Gyermekek körjátéka, háttérben hófödte hegycsúccsal, a szántóvetők pillanatai, a fentebb megidézett beszédes arcú öregasszony. Meg a Dumas-ékhoz később csatlakozó, egyébként szintén fotós Ylláról, vagyis Koffler Kamilláról készült portré. És a talán leghíresebb, egyszersmind az áttörést is meghozó Igásló című felvétel, amelyen (jé) egy-egy szép, izmos, fejét lehajtó igásló látható, amely részben elvégzi az ember helyett a munkát. Azt a nagyon kemény munkát, amelynek folyományaképpen végül étel kerül a francia asztalokra, s amely munka nehézségét a városi ember könnyen elfelejti. Vagy nem is tud róla – például ezért volt fontos, hogy Dumas lencsevégre kapja a svájci meg a francia falvak mindennapjait. A nőközpontúság ezekben a fotókban is tetten érhető – a világégés következtében ugyanis megcsappant a munkára fogható férfiak száma vidéken (is). A föld viszont nem tud várni, annak nem lehet mondani, hogy majd lesz valami. Dolgoznak hát a nők, sokat.
Ergy Landau budapesti, a Ferenc József rakparton működő műhelyében a húszas évek elején egymásnak adták a kilincset a korszak hírességei – mégis Párizsba ment, hogy megnyissa műintézményét, ahol sok műfajt kipróbált. Számunkra most mégis Kínában készült dokumentarista képei a legfontosabbak. Egy UNESCO-delegáció tagjaként jutott el a távoli országba 1954-ben, s különböző népcsoportok hétköznapi pillanatait fotózta, nem éppen cél nélkül: egy könyvet szeretett volna megjelentetni a képekből. A városi és a vidéki élet egyaránt érdekelte, ekképpen a főtitkárt ünneplő lánytömeg mellett remekül megfér ma kétpúpú tevén közlekedő bakancsos talán pásztort, talán katona-kölyköt, a füves lankákon legelésző bárányokat, az írásjelekkel ismerkedő gyerekeket vagy a törpelovakon a vidéket járó férfiakat megörökítő felvétel. Nemcsak a mindennapi tevékenységekről kaphatunk képet, de a kínai–mongol környezetről, a helyi öltözködési jegyekről, hajviseletekről, szokásokról is.
Fantasztikus képeket, a reveláció élményét kínálja tehát a Biksady Galéria Ergy Landau és Nora Dumas alkotásaiból válogató tárlata – már csak március 3-ig.
