Szombati számunkban találkozhatott a kedves olvasó annak a két tolnai rendőrnek a történetével, akiket hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazás vádjával első fokon pénzbüntetésre ítéltek, de szolgálati viszonyukat meghagyták, azóta is a korábbi körzetükben dolgoznak. A gondjaikra bízott három falu lakossága több száz aláírással támogatta őket, pénzbüntetésük fedezésére gyűjtést indítottak.

Nagyon megértem tolnai polgártársaimat. Három szegény faluban, ahol a kísértés is nagy, a kis érték is nagy, és igen nehéz a becsületes emberek élete, igazi kincs két szorgalmas, eredményes rendőr, akikben megbíznak az emberek, romák is, nem romák is.

Hanem ez mégiscsak borzasztó. Gondoljuk meg! Nem azért álltak ki polgártársaink a rendőrök mellett, mert biztosak benne, hogy nem követhették el a bíróság által bizonyítottnak ítélt (és nagyon enyhén büntetett) bántalmazást. Nem is azért, mert úgy vélik, nincs más eszköz, mellyel meg lehet akadályozni egy bűnözőt a bűnözésben. A rendőrök a gyerekülések hiánya miatt jártak el a családjával autózó, sokszorosan büntetett férfi ellen, akit korábban is sikerült elítélgetni, meg azóta is elkapták – hisz most is börtönben ül –, és szó sem volt róla, hogy ehhez törvénytelen eszközöket kellett volna alkalmazni.

Az aláírók úgy érzik, hogy akkor vannak biztonságban, ha a rendőr nyugodtan, komolyabb következmények nélkül püfölheti, akiről azt gondolja, rászolgált. Visszahoznák a jogállam előtti korokból az önbíráskodás kultúráját, a testi fenyítést, s lemondanak az intézményes garanciákról. Elég garancia nékik a rendőr személye. Így vezeti el polgártársainkat a biztonságvágy önmaguk kiszolgáltatásához. Erre épít a (sajnos nem csak a Jobbik által képviselt) csendőrkultusz. Ez azon a hazugságon alapul, hogy a csendőr a becsületes embereket védte, a becsteleneket pofozta. Tetszőleges mennyiségű történeti forrással igazolhatjuk, hogy az olyan szegény emberek, mint amilyenek ezt a petíciót aláírták, a tetteiktől függetlenül, pusztán társadalmi állásuknál fogva mindig ki voltak téve a csendőrpofonoknak, a megaláztatásnak, a rettegésnek. Minden népi író tudta és megírta ezt, akinek a nép kiszolgáltatottsága fájt.

Ez a törvénysértést pártoló akció nem csupán a nép hangja. A törvényesség őrei ösztönöznek épp a törvénysértés pártolására. Az aláírásgyűjtést nem akárki, hanem egy polgármester kezdeményezte. De ez semmi: a megyei rendőrkapitány maga nyilatkozta, hogy ő büszke a szakszerűen és határozottan eljáró rendőrökre, s kifejezetten ilyen magatartást vár el tőlük. Olyat, amilyet az erre hivatott hatóságok, az ügyészség, majd a bíróság törvénysértőnek nyilvánított.

Olyan nincs, hogy egy közösség zéró toleranciát követel a bűnüldözésben, de a rendőri bűnöcskéket tolerálja. Elvárja, hogy a rendőr az ellopott kisfejszének is utánamenjen, de elnézi, hogy szükségtelenül összeverjen egy embert. Vagy-vagy. Ez az egyenlőtlen tolerancia működik nagyban is. Így oszlik meg a 2006-os Pest törvénysértő rendőrei és tüntetői között is a közvélemény, ahelyett, hogy egy mércével, egységesen mérné őket: a törvényességével.

A jog garanciáiról nem lehet alkalmilag lemondani. Ha egyszer lemondunk róluk, soha, senkivel szemben nem számíthatunk rájuk. Ahol jó rendőr verhet rossz embert, ott bármely rendőr verhet bárkit. Bármelyikünket.

Mire jó egy gumibot!