„Semmiféle életben nincs szégyellni való. Pénzt, polgári módot, borostyánt nem hajszoltam. Csak önmagamat akartam megtalálni, s ma már úgy érzem: büszke, szabad és bölcs vagyok… Küzdöttem ideákért, melyek szentebbek voltak minden ideáknál, mert az életem adtam volna értük. Ha szerettem, nagyon szerettem. Ha gyűlöltem, nagyon gyűlöltem. Ha szenvedtem, nagyon szenvedtem. Ha zuhantam, iszonyút zuhantam. Közel férkőztem a lelkükhöz kivételes, nagy individuumoknak. Meg tudtam gyűlöltetni magamat az üres, kegyetlen lelkű, kis és nagy gazemberekkel. Az élet nem tör össze senkit. Mindenkinek annyit ad, amennyit el tud fogadni. Ha nekem majd kevesebbet fog adni, mint amennyit most remélek, az nem lesz igazságtalanság. Kevesebbhez volt jussom és erőm…” – írta Ady. Kopátsy Sándornak az élet mindent megadott. Még amit elvett, azt is megadta utólag. Megérdemelte.

Van értelmiségi, aki mérföldekkel jár társadalma előtt, van, ki együttmenetel, s megint más utánakullog. Kopátsy egész életében éppen a népe és nemzete előtt járt. Mindig és mindenkor osztozott a magyar erényekben és bűnökben, a felegyenesedésekben és a lehajlásokban. Úgy érzett rá az 1945–46-os urak elleni népi forradalomra, földosztásra, önkormányzatiságra, az alul lévők önsorsának emelkedésére, hogy minden pillanatban kétkezi és földhözragadt realista maradt. Legérdekesebb vonása, hogy fiatal korától egyesítette magában a túlfeszített lényeglátó prófétai szenvedélyeit és a hamis/igaz realista rideg racionalitását. Ahogy a magyar társadalom érzülete és gondolkodása rángott innen oda és onnan ide, Kopátsy érzelmei és észleletei is jártak föl és alá – mindig egy kicsivel a társadalom előtt. Ezért érzett rá elsők között a Nagy Imre indította agrárreformokra, ezért jutott a csúcsra 1956 forradalmas napjaiban, és ezért talált elsők közt ösvényt a kádári hatalomhoz. Együtt emelkedett és zuhant. És amint a berendezkedő konszolidációs rendszer minimális mozgásteret engedett, Kopátsy tetteivel és szavaival azonnal betöltötte ezt a teret, sőt mindent megtett a mozgástér bővítése érdekében.

Kopátsy egyszerre híve és gyakorlója a teljes Életnek, és reformer a javából. Élet és Reform nála mindig egy. Nem intézményeket, nem szabályokat, nem eljárásokat szeretne kreálni, hanem mindig és mindenhol életformákat megérteni és ésszerűen módosítani. Talán csak Hankiss tud(ott) annyit a homo kadaricusról, mint amennyit Kopátsy. De amit Hankiss az eszével szinte kitalált, azt Kopátsy belülről ismerte minden érzékével. Nála senki se értette jobban, hogy mit miért és hogyan csinál a kádári kisember, és miként lehetne egyéni ésszerűségét becsatornázni az ésszerűtlen szocialista gazdaságba, illetve befolyásolni a közös ésszerű tevékenységre. Ha az Életről szerettél volna bármit megtanulni, hozzá fordulhattál. Kimeríthetetlen tárháza volt a magyar glóbusznak. Mi (majdnem) mindent tőle tanultunk, ami a magyar „gazdaságantropológia” tárgykörébe tartozott.

Mindent megírt, és mindennek az ellenkezőjét. Ma ezt gondolja, holnap azt. Baj? Nem baj. Ez a magyar zseni áldása és átka: amit másutt ipari gondolatüzemekben sorozatban gyártanak le, nálunk személyesen találják ki és kézileg állítják elő. Nagy igazságok, remek felismerések ezért járnak párban rossz előítéletekkel, naiv tévedésekkel. Kopátsynak mindennap ezer gondolata van, ebből azonnal írni kezd tucatnyiról, megvalósítható belőle egy. Nagy a veszély, ha az ezernyi szikra összevisszasága és a tucatnyi leírt kuszasága miatt nem vesszük komolyan azt az egyet. De nincs nagyobb baj annál, ha megvalósítunk belőle egy tucatot. Szerencséje volt, amikor szellemi erőművét, hatalmas energiáját be tudták fogni olyan emberek, mint Nagy Imre, Fehér Lajos, Nyers Rezső, sőt a rá fölnéző, de mégis bíráló pénzügyminisztériumi és kutató fiatalok. Szerencsétlensége, ha nem, vagy rosszra használták hihetetlen energiáját.

Él és élni akar. Látom, ahogy sétál Tardos Márton és Hetényi István társaságában a visegrádi hegyen. Mennyi tudás és tapasztalat! Mennyire más életutak, mekkora tanulság nekünk, utánuk következőknek. Esterházy írja, hogy Mándy búcsúzva egyszer csak azt mondta neki, hogy egy dolgot azért mégiscsak megkérdezne Istentől: hogy a humora, az hová tűnt? Hát, ha Isten ezt az országot bújában és bajában teremtette is, Kopátsyt bizonyosan örömében. Hogyan mondta Ady: „Már elhallgatni is milyen érdem volna, / De vállalni mindent: volt életem dolga”.