Róna Péternek karakteres – ám ennek ellenére téves – véleménye van a monetáris politikáról. Leegyszerűsítve: nem híve az inflációs célkövetésnek, és úgy véli, az árfolyam leértékelésével lehetne kihúzni az országot a csávából. Bár számtalan sajtóorgánumban megüzente már, mi a teendő, a jegybank nem hallgat a bölcs tanácsra. Így legutóbbi cikkében már azt a kérdést boncolgatja, vajon mi végre az MNB függetlensége.

Róna Péter nézetei nagyon népszerűek mind a politikusok, mind a szélesebb nagyközönség körében. Ez azonban nem jelenti azt, hogy valóban megoldást kínálnak a bajokra. Elég belegondolnunk, hogy a gyengébb árfolyam már eddig is mennyi bajt hozott a fejünkre. A közgazdaságtanban a népszerűség inkább gyanús, mert a makroökonómia egyik alapproblémájára világít rá. Aki nem járatos a makrogazdaságtan berkeiben, nincs tisztában a hétköznapi logika alapján logikusnak tűnő javaslatok mellékhatásaival és hosszú távú következményeivel, sokkal szimpatikusabbnak találja azokat, akik egyszerű, gyors megoldásokat ígérnek. Mennyivel egyszerűbb, ha egy hosszú ideje növekedési problémával küzdő ország – a fájdalmas strukturális átalakítások helyett – az árfolyam leértékelésével ripsz-ropsz növekedési pályára állhat. Mennyivel egyszerűbb egy kis árnövekedéssel, vagyis inflációval befoltozni a költségvetés lyukait, mint bevállalni a megszorításokat. A politikusok ösztönösen kedvelik az efféle könnyebb utakat.

Két olyan évtized volt a történelemben, amikor a politikusok szabad kezet kaptak a monetáris politika vitelében. Ez az időszak a 70-es években kezdődött, amikor az aranystandard felbomlása után megteremtődött a korlátlan pénznyomtatás lehetősége. A lesújtó következmények jellemzésére új kifejezést kellett kitalálni a közgazdaságtanban, a stagflációt, azaz a növekedés nélküli inflációt.

E tapasztalatok hatására maguk a politikusok is belátták, hogy mindnyájunknak jobb, ha a monetáris politika vitelét függetlenítjük a rövid távú politikai érdekektől. Saját kezüket azzal tudták megkötni, hogy a monetáris politika vitelét független intézményre bízták, és deklarálták, hogy ennek az intézménynek az árstabilitás megőrzése a feladata. Persze újra és újra felvetődik, hogy a jegybank segítsen be a politikusok problémáinak megoldásába, de a mandátumunk arról szól, hogy csak az ország hosszú távú érdekeit és ne a rövid távon jónak tűnő ötleteket szolgáljuk. A törvényben garantált jegybanki függetlenség is pontosan ennyit jelent. Függetlenek vagyunk a napi politikai igényektől, de mind a parlamentnek, mind a szélesebb közvéleménynek el kell számolnunk a törvényben ránk bízott feladat teljesítéséről.

A magyar jegybank e mandátum teljesítésére az ún. inflációs célkövető rendszert választotta. Róna Péter e döntést is kritizálja, mondván, ez csak a fejlettebb országok számára megfelelő, és az MNB nem hasonlíthatja helyzetét a Bundesbankéhoz. Kár, hogy a Bundesbank soha nem tartozott az inflációs célkövető jegybankok közé. Először Új-Zéland és Kanada vezette be ezt; az inflációs célkövetés kezdetektől fogva inkább a kis nyitott országok rendszere volt. Ma is jóval több feltörekvő ország alkalmazza, mint fejlett. Közvetlen környezetünkben ezt a fajta keretrendszert használja a lengyel, a cseh, a román és a szerb jegybank is. Ők se hallgatnak Róna Péterre.

Az inflációs célkövetés kialakulásához nagyban hozzájárult a függetlenséget alátámasztó, átlátható jegybanki működés igénye. Ebben a keretben lehet a legközvetlenebb módon bemutatni a jegybanki lépések és a törvény szabta mandátum közötti kapcsolatot. Számszerűen meg kell határozni, hogy mit értünk árstabilitás alatt, ezt hívjuk inflációs célnak. Világosan el kell mondani, hogy mit gondolnak a jegybanki döntéshozók arról, hogy fenyegeti-e valami az inflációs cél teljesülését. Ennek számos fóruma van, de legrészletesebben a jegybank makrogazdasági előrejelzését bemutató inflációs jelentésben szerepel. Végül azt kell meghatározni, hogy mit fog a jegybank tenni annak érdekében, hogy az inflációs kockázatokat ellensúlyozza. E döntési folyamat minden lépcsője nyilvános, az előrejelzésekhez használt módszerektől kezdve a döntéshozó ülésen elhangzott hozzászólásokig.

Az inflációs célkövető keret, azaz a világos cél, a részletes helyzetértékelés és az ebből levezetett döntések teszik a jegybank munkáját átláthatóvá, külső megfigyelők számára megítélhetővé. A jegybanki helyzetértékelések nap mint nap megmérettetnek a piacon. A döntések maximális transzparenciája és más előrejelzésekkel való összevethetőség lehetőséget ad arra, hogy a közvélemény és mindenekelőtt a parlament folyamatosan ellenőrizze, hogy a jegybank valóban a rábízott mandátum elérésén munkálkodik-e. Az ellenőrző munka közvetlen formája a parlamenti meghallgatás. A jegybank vezetői bármikor készséggel számolnak be munkájukról, a döntéseik mögött meghúzódó megfontolásokról. Sajnálatos, hogy erre 2004 óta egyetlenegy alkalommal sem került sor.

A legtöbb kis nyitott országhoz hasonlóan az inflációs célkövető rendszer nálunk is bevált. A rendszer bevezetésekor Magyarországon két számjegyű infláció volt, ami régóta a múlté. A belföldi piacgazdasági folyamatok által meghatározott árak már több éve alacsony szinten ingadoznak, és a jövőbeli infláció szempontjából meghatározó béralakulás is összevethető a hosszú ideje árstabilitást felmutató országokéval. Ez az, ami a jegybankra bízott eszközökkel elérhető. Sajnos közvetlen tapasztalataink az inflációval összefüggésben nem ilyen rózsásak. Számos adóváltozás, a kedvezőtlen időjárás okozta élelmiszerár-sokkok, az olajárak óriási ingadozásai az elmúlt években gyakran térítették el az árnövekedés ütemét az inflációs céltól. Bár az időjárás és az olajárak ellen nincs biztosítás, bízunk benne, hogy a költségvetési helyzet megszilárdulásával lezárul a kormányzati eredetű inflációs sokkok időszaka, és így sokkal stabilabb infláció várható.

Végezetül arról, hogy az inflációs célkövető rendszerben a jegybank nem volt képes megakadályozni a pénzügyi egyensúlytalanságok kialakulását. Jogos igény, hogy a gazdaság egyensúlytalanságát kiváltó helyzetekben a jegybank hathatós intézkedéseket tegyen. Az a baj, hogy a hagyományos jegybanki eszköztár – és különösen a kamatok – nem jelent hatékony védelmet a tőkebeáramlás által fűtött túlzott eladósodás vagy az ingatlanár-buborék ellen. A szakmán belül még arról is vita van, hogy ilyen esetben a kamat emelése vagy mérséklése segít-e csillapítani a problémákat. Ezt felismerve a világ számos országában bővítik a jegybank jogosítványait, amelyek így úgynevezett makroprudenciális hatóságokká válnak. Ez azt jelenti, hogy a jegybankokat a parlamentek új típusú, szabályozó eszközök bevetésének a lehetőségével is felruházzák, amelyekkel érdemben tudnak fellépni a pénzügyi egyensúlytalanságok kialakulásával szemben.

Az új eszközök segítségével a jegybank hatékonyabb támogatója lehet a stabil, kiszámítható növekedési pálya megvalósulásának. De rövid távon sajnos tudomásul kell vennünk, hogy az eladósodottság, a rossz növekedési kilátások és a kockázatkerülés együttese olyan környezetet jelent, amiből nincs egyszerű kiút. És azok, akik a politikusok ösztöneit kihasználva olcsó receptekkel, mítoszokkal és fétisekkel házalnak, csak rontanak ezen a helyzeten.

A szerző alelnök, Magyar Nemzeti Bank